Fotó: Tamás-Vancák Adrienn
Októberben jelent meg Bauer Barbara legújabb regénye a Jaffa Kiadó gondozásában. Ennek örömére beszélgettem az írónővel a könyvről és az írás folyamatáról, illetve az etyeki életről, melyet A fekete rózsa lapjai is felelevenítenek.
K. A.: A közelmúltban jelent meg az új regényed, A fekete rózsa, mely idén a második, összességében véve pedig a tizennegyedik műved. A második világháború idején járunk, Magyarországon, mégpedig Etyeken. Ugye, ez a helyszín egészen kivételes, mivel Te itt születtél, jelenleg is itt élsz. Milyen érzés volt arról a helyről írni, amelyikhez ilyen erősen kötődsz?
Barbara: Itt nőttem fel, de ma már az etyeki gyerekek Budapesten születnek, ahogyan én is, akárcsak a generációm többi tagja. De a családom idevalósi, a nagymamám példának okáért épp bábaként dolgozott, ahogyan a későbbiekben az anyukám is. Más volt ezt a regényt írni, mivel valóban nagyon szorosan kötődöm Etyekhez, itt eresztettem gyökeret, itt él a családom is és számos szép emlék fűz ide. Ez írás szempontjából egyszerre jelentett egyfajta könnyítést, de azért feladta a leckét. Bevált módszerem, hogy amikor egy történeten gondolkodom, akkor futni megyek. Most a regény helyszínei mellett futottam el nap mint nap és ezért még intenzívebben jelen tudtam lenni az alkotás folyamatánál is.
K. A.: Magát az írást kutatások sorozata előzte meg, ha jól informálódtam. Mesélnél egy kicsit erről?
Barbara: Így van, tulajdonképpen az egész falu kivette a részét a dologban, 2018-ban kezdődtek az Etyeki mesék, amikor is havonta egyszer összegyűltünk. Én az időseket hívtam, de nagyon jó érzés volt látni, hogy sok fiatal is csatlakozott. Ilyenkor meséltek: ki-ki a saját történetét, melyek egy közös múlttá forrtak össze. Emellett voltak személyes beszélgetéseim, még régebben készítettem pár interjút és ezeket, valamilyen úton-módon, mind fel tudtam használni. Kicsit a családom története is A fekete rózsa, ők is rengeteget tettek hozzá az egészhez. A történelmi részleteket pedig könyvtárban és levéltárban is kutattam.
K. A.: A kutatás mennyi időt ölelt fel?
Barbara: Az írás és a kutatás itt kicsit egybefolyt, mivel volt, hogy már a regény közepénél tartottam, de még mindig adatok után jártam, vagy szükségem volt egy elengedhetetlen információra, valamilyen történelmi eseménynek kellett utánanéznem. Úgyhogy összességében tekintve két év volt ez a folyamat.
K. A.: A kutatás azt sugallja, hogy megtörtént eseményeket írtál le. Mi az, ami valós a könyvből és mi az, ami csupán fikció?
Barbara: Az Etyekkel kapcsolatos történelmi adatok, a dátumok mind valósak az SS tisztek jelenlététől kezdve, egészen a székelyek betelepítéséig, ugyanígy a helyszínek is, de a szereplők kitalált karakterek.
K. A.: Senki nem köszön vissza az etyeki mesélők közül a regényben?
Barbara: Nem, mivel szerettem volna magam megalkotni a karaktereket. A történeteket hallgatva pedig olyannyira egyedinek éreztem őket, hogy nem akartam egy az egyben visszaadni valakinek a múltját a regényen keresztül, így ezekből „csak” folyamatosan töltekeztem és inspirálódtam. De természetesen vannak olyan apró elemek, amelyek valósak voltak egy-egy szereplő kapcsán. Például az én nagypapám is úgy tért haza a háborúból, ahogyan a regényben Annus édesapja jön vissza.
K. A.: És mi a helyzet a borászattal? Ez is elég fontos szerepet játszik a történetben. Bevált módszerek, amiket a könyvben megosztottál?
Barbara: Etyekkel kapcsolatosan a borászatot nem lehet kikerülni, de őszintén nem is akartam. Viszont amiket leírtam, azok a régmúlt módszerei, azokból az időkből, amikor még nem voltak fejlett eszközök, mely a bor előállítását segítenék. A hordótisztítás folyamata követi a hagyományokat, de a betegségek, mint a lisztharmat ma is fennálló veszély, amely a szőlőre leselkedik.
K. A.: És a fekete rózsa?
Barbara: A fekete rózsa nem is annyira a borászat szempontjából lényeges, csupán a szerelemnek kerestem valami kézzelfogható jelképet, amely fontos motívummá vált.
K. A.: Most, hogy már befejezted a regényt, sikerült elengedned a történetet, vagy a szereplők is Etyek lakosaivá váltak örök időkre?
Barbara: Én nagyon elengedő típus vagyok. Befejezek egy regényt és attól a ponttól az olvasóimra bízom a történetet és a szereplőimet. Amikor iskolás voltam, soha nem emlékeztem a szereplők nevére, vagy a túl apró részletekre, pedig olvastam a kötelezőket. Hát, azt nem sütheti rám senki, hogy a könyveimet nem olvastam, de előfordul a saját írásaim kapcsán is, hogy elfelejtem az egyik karakterem nevét, vagy egy apróbb részletet, mivel mindig az aktuális történetemet próbálom megélni.
Ennek ellenére az etyeki utakat róva néha felelevenedik bennem egy-egy regénybéli mondat vagy jelenet, de az egész inkább egy kedves emlékké szelídült.
K. A.: Akkor azért mégis személyesebb a kapcsolatod ezzel a könyvvel.
Barbara: Nem mondanám, hogy személyesebb, inkább másnak nevezném. Talán kicsit mélyebb és talán több bátorság kellett a megírásához. Nehezebb volt írni, mint mondjuk a Légikisasszoynokat, ami ugyebár egy lektűr, mert itt más a kötődés: ez kicsit a családom, az én történetem is.
K. A.: Most már több mint egy hónapja jelent meg a könyv, érkeztek-e azóta visszajelzések az etyekiek részéről? Ők olvasták?
Barbara: Pont ma reggel olvastam fel a férjemnek az egyik ismerősöm levelét, aki nagyon kedvesen azt írta A fekete rózsáról, hogy ez lesz az a könyv, amit a gyerekeinek kötelező jelleggel el kell majd olvasni, hogy megismerjék a XX. századi Etyeket.
K. A.: És általános olvasói visszajelzések érkeztek már? Az, hogy részben megtörtént eseményekről írsz, közelebb viszi az olvasókat a történethez?
Barbara: A beszélgetésünk előtt azt mondtad, hogy olyan ez a könyv, mintha egy kicsit a te családodról is szólna. Ezt a visszajelzést több alkalommal is megkaptam már.
Nem nagy dolgokról írok, csak a hétköznapi emberek hétköznapi sorsáról, mégis ez az, ami miatt könnyebben létrejön egy egészen szoros kapcsolat az olvasó és a mű között.
K. A.: És van-e konkrét célcsoport, akiknek a könyveidet írod?
Barbara: Leginkább azok olvassák a könyveimet, akik szeretik a finom romantikát, illetve a történelmet. Életkor szempontjából, úgy gondolom, hogy egy gimnazista már be tudja fogadni a komolyabb mondanivalóval bíró, történelmi regényeimet is, de például a kislányom most olvassa a Légikisasszonyokat. A nemek között nem tennék különbséget, mivel jómagam is meglepődtem azon, hogy mennyi férfi olvasóm van.
K. A.: Most, ahogyan hallgatlak, az jutott az eszembe, hogy te pontosan úgy beszélsz, ahogyan írsz, úgy sejtem idővel teljesen összeforrott a stílusod.
Barbara: Érdekes, mert nem te vagy az első, aki ezt szóvá teszi. A kislányom szokta mondani, hogy „anya, fejezd ki magad egyszerűbben, most nem írsz”.
K. A.: A fekete rózsa utószavában meg is jegyzed, hogy a kislányod, most nem igazán tudott segíteni a könyv megírásában. Van, hogy ő is a kezed alá dolgozik?
Barbara: Az írói munkámból nem tudom kivonni a családom, így a lányom, Ági is rendszeresen jelen van, amikor dolgozom. Bár a történelmi regényeknél a szó szoros értelmében nem tud nekem segíteni, de ő pusztán a jelenlétével is inspirál. Kiváltképpen a szereplők névválasztását élvezi nagyon, jó érzéke van hozzá. Van olyan is, amikor részleteket olvasok fel neki, mint A leggazdagabb árva írásánál.
K. A.: Ha már a szereplőkről beszélünk, esetleg volt olyan karakter, aki nagyon a szívedhez nőtt A fekete rózsából?
Barbara: Hát, azt hiszem, a Vénemberrel szívesen találkoznék…
K. A.: Lehet, hogy az ő személye a kutatás során inspirálódott és az etyeki idős mesélőknek állítasz benne emléket?
Barbara: Talán igen. Ő olyan időtlen karakter, akinek nem is a neve, nem is a személye fontos, hanem az elvei, az értékei, amiket képvisel. Ő az idős bölcs, aki mindig jelen van, aki már élt annyit, hogy meglegyenek a saját válaszai az élet kérdéseire.
K. A.: És mit gondolsz, Annus tovább tudja majd vinni az ő hagyományait?
Barbara: Ez egészen érdekes kérdés, eddig még nem is gondolkodtam el ezen… De azt hiszem igen, mert beletanulna a szerepkörébe. Fiatal életkora ellenére sokat élt a háború és egyáltalán, a viszontagságai miatt.
K. A.: Kedvenc szereplőd tehát van, de volt-e olyan jelenet, amit nagyon szerettél írni.
Barbara: Annus és Andris gyerekkorát jó volt elképzelni. Szívem szerint hagytam volna még őket, hogy csak úgy ártatlanul élvezzék az életet, hogy nagyokat harapjanak a lédús barackba, hogy hóangyalt formázzanak és a felnőttkorról csak álmodozzanak. De nem lehetett, mert túl hosszú lett volna a könyv…
K. A.: …és a háború is közbeszólt.
Barbara: Ahogyan a való életben is. Én egyébként nem szántam ennyire nehéz sorsot Annusnak. Nem vagyok az a típusú író, aki előre megtervezi, mi lesz a szereplők sorsa, inkább hagyom magam sodródni. De írás közben azt éreztem, hogy nem vonhatom ki Annát a nehézségek alól, hiszen mindenkit egyaránt sújtott a háború.
K. A.: Néha olvasni is nehéz volt, hogy miken ment keresztül. Úgy éreztem, hogy én is átéltem a második világháborút… Gondolom megírni még bensőségesebb folyamat volt.
Barbara: Igen. Volt, hogy én is sírtam írás közben a szereplőkkel együtt. De muszáj volt a legmélyebb érzéseket felhoznom a lelkük és az én lelkem mélyéből. Nekem nem elég, ha csupán az van leírva, hogy a szereplőt megviselte a mély gyásza. Pontosan tudnom kell, hogy hogyan érzett, hogy milyenek voltak a viszonyai az őt körülvevő emberekkel, hogy milyenek voltak a körülmények, mit élt meg a gyász során. Az hiszem, nagyon szentimentálisan írom le ezeket a részeket, talán néhol már drámai, de ha nem így teszek, akkor nem adok választ a miértekre magamnak sem.
K. A.: Most konkrétan leírtad azt, hogy mi szokott engem megfogni a könyvekben… Ha jól sejtem, amikor olvasol, akkor te is ilyen jellegű könyveket keresel.
Barbara: Igen, szeretem, ha valami meghat, vagy el tudok benne merülni.
K. A.: És az olvasott könyv befolyásolja az írásod?
Barbara: Részben igen, másfelől pedig egyáltalán nem. De már olyan is volt, hogy történelmi regény írása során az adott korból származó olvasmányt választottam magamnak. A leggazdagabb árva írásakor Jókait olvastam.
K. A.: A végéhez érve elárulod, kérlek, hogy melyek a kedvenc regényeid, amit akár az olvasóidnak is ajánlanál?
Barbara: Igazából én mindent szívesen olvasok. Örök kedvencem a Tövismadarak, amit még kamaszként olvastam, nagyon szerettem elmerengeni felette és igazán nagy sikerélmény volt, hogy ilyen hamar találkoztam ezzel a komoly és vaskos könyvvel. Újabban előkerültek a Robin Cook könyveim, nekem sokáig kimaradtak a krimik, úgyhogy ezekkel most rendkívül jókat szórakozok. Hogy a kortárs irodalomból említsek valamit, a Harry Pottert is nagyon szerettem, ami egy egészen újszerű, varázslatos műként hatott rám. Jó volt eljátszani a gondolattal, hogy tényleg van varázsvilág és léteznek mesés, csodás dolgok. Másik fontos írónő az életemben Szabó Magda. Elképesztő érzés, hogy az a kiadó karolta fel az ő munkásságát, ahol az én írásaim is megjelennek. Amikor a könyvesboltok polcain egymás mellet látom az ő és az én könyveimet, az egészen felemelő és úgy érzem, mintha kortársak lennénk.
Könyvözön 