Fotó: Erdős Dénes
Kertai Csenger első kötete 2019-ben, a Napkút Kiadó gondozásában, Mindig kivirágzik címmel jelent meg, második kötete pedig idén áprilisban látott napvilágot és a Hogy nekem jó legyen címet viseli. A fiatal költővel többek között ezen műveiről, illetve az irodalmi hivatásról való nézetéről és a kortárs líráról beszélgettünk.
Mikor kerültél először kapcsolatba az irodalommal? Van esetleg versekkel kapcsolatos első élményed?
Csenger: Mint sokaknál, az irodalom legarchaikusabb formája épült bele elsőként az életembe, vagyis a mesék. Bár nem mindenre emlékszem, elmondások szerint, a mesék, a történetek már kisgyerekként, kvázi mióta megtanultam beszélni fontossá váltak a számomra. Ahogy nőttem, velem együtt az olvasmányaim is komolyodtak, tehát beépült a repertoárba egy-egy klasszikus is, például Az öreg halász és a tenger, amit nagyon szerettem.
A komoly találkozásomnak az irodalommal a Budapesti Piarista Gimnázium adott otthont, ahol egy rendkívül jó irodalomtanárom volt: Nényei Pál. Az ő hatására és a saját elköteleződésemből fakadóan megpróbálkoztam az írással is. Az első versem megírására is emlékszem valamikor a középiskolából, de annak sajnos a kézirata már elveszett.
Tehát a gimnazista irodalomtanárod hatott rád, de tudnál esetleg olyan költőket mondani, akik folyamatosan inspirálnak, nagy hatással vannak rád? Azt hiszem, hogy József Attila mindkét kötetedben megjelenik, neki különös szerepe van a te költészetedben?
Csenger: Igen, József Attila megjelenik mindkét kötetemben, sőt, ugyanabban a versben. A Nehéz csomókba c. versem egyfajta ars poetica, melyben (a főleg még a Tanítások című vers profetikus megszólalásmódjaiból ismert, korai) József Attila is helyet kapott, és ezt a verset átvittem a Mindig kivirágzikból a Hogy nekem jó legyenbe, kissé átírva, mert nem akartam elengedni, máshogyan vált, máshogyan maradt számomra fontos.
A József Attila hatáson kívül elsősorban kortársakat mondanék, például Borbély Szilárd, vagy Tolnai Ottó, akinek főleg a korai versei hatottak rám nagyon felszabadítóan, mert
azt éreztem, hogy végre én is megtalálom azt a világot, ahol van egy, az enyémmel azonos nézőpont a versekben.
Borbély Szilárdnál az Istennel való viszonya fogott meg, annak megfoghatatlansága és az abból fakadó hiány és elhagyatottságérzés. Kierkegaardot szoktam még említeni, aki filozófusként kapcsolódik az előbb említett szerzőkhöz. A szövegei olyannyira lírikusak, hogy nehéz nem ihletet meríteni belőlük.
Volt olyan vers, amelyet elolvasva arra gondoltál, hogy bárcsak te írtad volna?
Csenger: Sok ilyen élményem volt, sőt, azt hiszem, hogy az az igazán jó irodalom, amikor ez az érzés megvan, de nem feltétlenül csak a lírát illetően, hanem a gyerekkori történetekre, az első elolvasott regényekre is szeretek így visszagondolni, mert azok tényleg hozzám, nekem szóltak, és könnyen tudtam hozzájuk kapcsolódni, a világnézetünk megegyezett.
Az előbbi szerzőkhöz visszanyúlva, Tolnai Ottónak az első köteténél éreztem ilyesmit (Homorú versek), vagy a Nincsteleneknél. John Keats költészetével volt még hasonló élményem, tőle például az Őszt vagy a Szonettet le is fordítottam.
Csak alkalmi hóbort a műfordítás, vagy erre gondoltál már komolyabban is?
Csenger: Keatsnél azt éreztem, hogy muszáj őt megszólaltatnom (újra) magyarul, viszont a műfordítás egy különálló szakma, így inkább csak hobbi szintjén van jelen az életemben, de mint jövőbéli lehetőséget sem zárom ki.
Volt olyan pillanatod, amikor azt érezted, hogy a versírás a te utad, a hivatásod?
Csenger: Ez nagyon izgalmas kérdés, mert sokszor érzem azt, hogy ez az én feladatom, viszont olykor megpróbálom ezt az érzést lebontani magamban, mert ez az elhivatottság mesterkélt is lehet és megpróbálom inkább sokkal hétköznapibban felfogni az irodalmat. Az irodalom mindig a részem, és bármire nézek, bármit teszek, azt próbálom egyfajta irodalmi kontextusban értelmezni.
Korábban már szóba jött néhány vers… Úgy sejtem, hogy nem véletlenül választottad ezeket. Ilyen lenne egy jó vers? Egyáltalán hogyan definiálnád a jó verset?
Csenger: Ez az a kérdés, amit fel szoktak tenni és nem lehet rá válaszolni — legalábbis én nem tudok.
Az elején kicsit beszélgettünk erről és én tényleg ezt tartom a legfontosabbnak, hogy legyen kapcsolódási pont.
Minden versben megszületik egy erős, privát érzelem. Lehet az nagyon jó vers, viszont ha nem tud másokhoz kapcsolódni, az lehet, hogy elhal magában.
Ebben az értelemben tehát:
a jó versnek közösségi funkciója van.
Ha az, amit leírok, ugyanolyan mélységben meg tudja fogni az olvasóját, akkor az a vers már célba is ért.
Az esztétikai kérdéseket érdemes lenne inkább az irodalomelméletre hagyni, hiszen az olvasó és legtöbbször a költő is elsősorban az érzelmeket éli meg – de szerintem te is valami hasonlót tapasztalsz, mikor könyvet veszel a kezedbe.
Abszolút! Illetve még fontosnak tartom, hogy jó célcsoporthoz kerüljön az adott mű, mivel akkor lesz valami igazán jó, szép vagy épp mélyenszántó, ha értő fülekre talál.
Csenger: Ha már József Attiláról ennyit beszéltünk, akkor ő jó példa lehet arra, amiről te beszélsz. Ő egy olyan költői nyelvet tudott létrehozni, melyen később egy egész generáció tanulta meg elmondani a gondjait, szavakba önteni azt, ha szerelmes, ha boldog, ha szomorú.
Amikor te verset írsz, mi az, amit igazán fontosnak tartasz? Ugyancsak ez a kapcsolódási pont lebeg a szemed előtt?
Csenger: Azt hiszem, hogy a kapcsolódást leginkább a vers megszületése után lehet megállapítani. Akkor tudjuk csak meg, hogy „eredményes” lett-e a mű. Sokszor vagyok vele úgy, hogy csak a megírása után döbbenek rá, hogy mennyire kapcsolódom ahhoz, amit létrehoztam – vagy épp mennyire távolinak érzem…
Számomra a versek általában problémák. A hétköznapjaimban, a mindennapjaimban megjelenő gondok, amit a fejemben próbálok megoldani, összerakni. Nekem a vers az elsődleges eszköz, amin keresztül ezeket mind ki tudom fejezni. Az élet persze folyamatosan dolgozik és hordja elénk a különböző problémákat, élethelyzeteket. Ezek összefonódásából, egyfajta mintázatok alakulnak és azon a ponton, amikor számomra ez értelmet nyer, akkor születik meg egy vers.
Ehhez a recepthez talán még hozzáadnám az alkotói elhivatottságot és a hétköznapokból való kilépés fontosságát. Mert a vers kilép a hétköznapokból, még akkor is, ha tulajdonképpen azokról szól.
Már beszéltük, hogy idén jelent meg a második köteted, a Hogy nekem jó legyen, 2019-ben pedig a Mindig kivirágzik. Miközben készülgettem a beszélgetésünkre megfigyeltem, hogy mindkét kötet előszavában (vagy fülszövegében) imának nevezik a verseid. Ez azért is érdekes, mert két külön alkotó, nevezetesen Tolnai Ottó és Simon Márton (egymástól függetlenül) írta a kötetekhez a kiegészítő szöveget, ráadásul a verseid is idő közben változtak formálódtak. Te mennyire értesz egyet ezzel a meghatározással? Te hogy definiálnád a saját verseid?
Csenger: Örülök, hogy ezt megfigyelted, én eddig észre sem vettem, de egyértelműen van a verseimnek egyfajta vallási felhangja és helyet kap bennük az istenkeresés. Ebből a szempontból a két kötet annyira nem is tér el egymástól, talán csak annyiban, hogy a másodikban már sokkal tudatosabban próbáltam meg leírni az Isten és az ember közötti dialógust, ezt a kiszolgáltottságot, ezt a fenségestől való félelmet és azt is, hogy nekem milyen a személyes viszonyom Istennel.
Persze ezek nem liturgikus szövegek, nem konkrétan imák, mégis kissé sugárzik belőlük a hit. Azt gondolom, hogy ezek ma még inkább előtérbe kerülnek, főleg most, a világjárvány ideje alatt, amikor újra és újra meg kell fogalmazzuk magunknak, hogy milyen is a viszonyunk az Istennel.
Még egy hasonlóságról szeretnék most beszélni, ami nem csupán a két kötetedet köti össze, hanem zömében minden versedben megjelenik, mégpedig az, hogy nagyon intenzív szerepet kap a természet a műveidben és ezáltal a képi világa is egészen erős. Ez is a hétköznapok hozadéka, vagy ez egészen máshonnan fakad?
Csenger: A természetet sokféleképpen meg lehet jeleníteni, nálam ez ismét egyfajta vallási közeg, ami egy idilli hely a számomra. Talán ez az általam megfestett természet nem is létezik, csak bennünk, az ideák világában – és ez sokszor elérhetetlen, sokszor pedig elbátortalanít, hogy az a hely, amit keresek, az egyszerűen nem létezik. Sokszor pedig egyszerűen hálát érzek a természettel kapcsolatban, pusztán azért, mert létezik.
Még nem egészen egyértelmű számomra a természethez fűződő kapcsolatom, de azt tudom, hogy a költészetemnek a legintuitívabb része a természet, hiszen itt működik bennem legkevésbé a tudatosság, mivel ez valahonnan nagyon mélyről jön.
Alapvetően az alkotás folyamatát végigkíséri a tudatosság vagy inkább szeretsz az érzelmeidre hagyatkozni?
Csenger: A versírás tulajdonképpen egy munkafolyamat, így a tudatosság egyre konkrétabban és nélkülözhetetlenül jelen kell, hogy legyen az írói pálya érettsége során. Itt is meg kell érni.
Ez nem azt jelenti, hogy a tudatos vers jobb vers. Én például nagyon szeretem a költőknek megnézni az első versüket, József Attilánál is leginkább a korai versei fognak meg, a kiforratlanságban érhető leginkább tetten az intuíció
Az költői életművek pont ezért annyira szépek és érdekesek, mert megvan bennük a tudatosság és az intuíció, jól látható, hogy mennyire fontos a szerepük, váltakozva dominálnak és ettől lesz egy kötet, vagy egy életmű igazán színes.
Lehet, hogy ez most egy laikus kérdés lesz, de miben nyilvánul meg leginkább a különbség az intuíció és a tudatosság között?
Csenger: Van, hogy a tudatosságot nem is érzékelem írás közben és csak utólag jövök arra rá, hogy ez valójában évek felgyülemlett munkája. Utólag tudatosul bennem, hogy amit leírtam az egy olyan probléma, vagy kérdés, ami már hosszú ideje foglalkoztat. Szintúgy az intuícióval. Gyakran az írás végén jövök csak rá, hogy ezt az egész érzelemáradatot egy pillanat, egy elejtett szó vagy egy benyomás szülte.
Kicsit mesterkélt az elkülönítése a tudatosságnak és az intuíciónak. Hogy hol a határ? – szerintem ezt nagyon nehéz megmondani, vagy talán nem is szükséges.
A határ lehet maga a költészet, melyen keresztül egybefolyik a kettő.
Csenger: Igen, abszolút! Nem biztos, hogy igazunk van, de ez a meghatározás most tetszik.
Az irodalom szubijektivitásából fakadóan, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy igazunk van-e… Ám lenne még néhány kérdésem, amit te, mint költő, talán objektíven tudsz megválaszolni. Beszéljünk egy kicsit a kötetek szerkesztéséről. A Mindig kivirágzik ciklusokra van tagolva, míg a Hogy nekem jó legyennél a művek már egybefolynak, csak illusztrációk szakítják meg néha-néha. Az első kötet ciklusossága az írás folyamata közben dőlt el, vagy utólagos döntés volt?
Csenger: Az első kötet minden ciklusában más és más versnyelveket próbálok használni, egyfajta stíluskeresés volt ez. A második kötetben viszont már el tudtam mondani egy nyelven azt, amit szerettem volna és én ezt nagy fejlődésnek könyveltem el, itt is látszódhat a tudatosság.
Az egységes költői nyelv alatt inkább homogén stílust és szóhasználatot értesz, vagy homogén érzelmeket?
Csenger: Igazából itt legszívesebben visszakérdeznék, hogy: Szerinted?, de ugye most nem te válaszolsz…
Szóval, hogyha azonos a nyelv, akkor könnyebb egy azonos érzelmi világhoz nyúlni és próbáltam ezt a homogenitást, ezt a rendezőelvet én is tartani, hogy valami egységeset hozzak létre. A Simon Marci a kötet fülszövegében ki is emelte, hogy van egy narratív szál, a helyszínekkel, a Balatonnal, a csillagokkal, a hegyekkel egy utazás jelleget kapott a kötet, ugyanakkor ott vannak az érzelmek, melyek között ezek a helyszínek egyfajta átjárhatóságot biztosítanak. Ez persze a szerkesztőségnek is köszönhető: nagyon sok vers kikerült, sok vers bekerült, volt ami átíródott…
Téged, mint alkotót, hogy érint az, hogy a szerkesztés során elkerülhetetlenek a változások?
Csenger: Ezt meg kell tanulni kezelni. Az ember a pályája elején még telve van becsvággyal és így ha a szövegéhez nyúlnak, akkor egyből visszatámad, mégis azt gondolom, hogy ez a nulladik lépés, hogy alázatossá kell válni. Hiába jó író az ember, ha nem fogadja be a külső visszajelzéseket, akkor tulajdonképpen maga ellen dolgozik, mert pont a létfontosságú kapcsolódási pontokat írtja ki a saját műveiből.
Ugyanakkor ott van a ló másik oldala: egy szaktekintély szavaira, néha az írók is rögtön bólogatnak, csak mert presztízzsel rendelkeznek, de szem előtt kell tartani azt is, hogy bennük is megvan a hibázási lehetőség.
Ha már így a szaktekintélyeket említed, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már az első kötetedhez is egy igen ismert és elismert költő írt előszót, illetve a Hogy nekem jó legyenhez is a fiatalok körében az egyik legnépszerűbb kortárs költő szólt hozzá. Te kerested fel őket, vagy a kiadó hozott össze velük?
Csenger: Tolnai Ottót illetően én az esélytelenek nyugalmával kitaláltam, hogy elküldöm neki a verseimet, mivel ő volt akkor az abszolút kedvenc költőm. Én lepődtem meg a leginkább azon, hogy már másnap jött a válasz, hogy szívesen olvassa a verseim és ebből később egy személyes találkozás is kerekedett.
Az irodalom elég szubkulturálisan működik, futólag mindenki ismer mindenkit, Marcival is így ismerjük egymást, én kértem meg, hogy írjon fülszöveget a Hogy nekem jó legyenhez.
Milyen élmény volt a Tolnai Ottóval való találkozás, mint irodalmi példaképpel?
Csenger: Amikor először találkoztam vele, filmbe illően zavarban voltam. Szerencsére ő is észrevette a zavarom, így rengeteget mesélt az egész ottlétem idején. Mutatott leveleket Weöres Sándortól, melyeket neki írt még az első kötete olvasása után… Olyan volt, mint egy nagy irodalmi kirándulás, egy múzeum. Úgy is mondhatnám, hogy egy nagy kapcsolódási pont volt az irodalmi múlthoz ez az egész találkozás.
Tehát mint olvasó tudtál kapcsolódni egy általad igen kedvelt és nagyra tartott szerzővel… Te megtaláltad már azt a pontot, melyen keresztül a saját olvasóidhoz kapcsolódsz?
Csenger: Folyamatosan keresem.
Most éppen egy új kísérletet teszek, mert jelenleg egy kisregényen dolgozom. Az az érzésem, hogy verset még mindig kevesen olvasnak, de dicséretes, hogy számos ember dolgozik ezeknek a népszerűsítésén, lásd: Vates Projekt, POKET Zsebkönyvek.
Tulajdonképpen mostanában ébredtem rá arra, hogy a vers elképesztően személyes műfaj, nehéz olvasni ellentétben a a prózával, ahol a folyamatosság egyfajta rend érzetét kelti az olvasókban, ezért megvan az a potenciál, hogy több olvasóhoz eljuthasson, a szereplők, helyszínek, események révén még több kapcsolódási pont létrejöttének ad teret.
Mesélnél egy kicsit erről a kisregényről?
Csenger: Persze, egy kis része egyébként már fent is van a Népszaván.
A könyv a B. rövid élete munkacímet viseli és a fiatal, városi környezetben élő generációnak a mindennapjait írja le, egy olyan szereplővel a középpontban, akinek „nincs nyelve”. Én azt gondolom, hogy ez egy súlyos generációs probléma, mivel sokszor nem tudjuk elmondani azokat a számottevő problémákat, gondolatokat, érzéseket, melyek igenis befolyásolnak minket.
A főhős egyetlen lehetősége a kommunikációra egy természeti nyelv, ebből kifolyólag a kötet két életutat vázol majd – egy tragikusabb, nyelvtelen életutat és egy újjászületést egy új nyelven keresztül.
Az előbb volt egy megjegyzésed, hogy a próza kelendőbb a líránál, ami számomra nagyon érdekes. Én pont fordítva látom, hogy a líra az, ami tömörsége miatt manapság nagyobb népszerűségnek örvend.
Csenger: Helyesbítek: a nem populáris lírára vonatkozik inkább a mondandóm. Nagyon örülnék, hogyha egyre több kortárs arccal találkozhatnék. A Nyugat nemzedéke még mindig nagyon felkapott és azokat a verseket tényleg rengetegen olvassák és szeretik. Ez persze nem baj, csak kicsit benne ragadtunk az elmúlt századokban, pedig ma is vannak nagyszerű írók és költők, akik tényleg a ma problémáiról írnak.
Ezzel nagyon egyet tudok érteni… Ady, Tóth Árpád, Babits, Kosztolányi szép nyomot hagytak maguk után, de kissé elnyomják a kortársakat.
Csenger: A kérdés az, hogy ez a kortársak hibája-e? Sokszor csak az irodalmárok beszélnek egy olyan irodalmi nyelvet, ami a hétköznapi olvasók számára nem befogadható, nem érthető, ezért visszatérnek az olvasók ahhoz a hagyományhoz, amely lehet kicsit régies, de még mindig könnyebben megtalálják bennük a választ a saját kérdéseikre.
Nagyon jó amit mondtál, ezt kiegészíteném azzal, hogy a kortárs versekre időt kell szánni, és sokszor ez az idő hiányzik a publikum részéről. Egy kortárs vers lehet, hogy elvontabb, mélyebb és az a kapcsolódási pont, amelyről ma már annyit beszéltünk, lehet nem születik meg elsőre, hiszen ez nem csupán az írón múlik.
Csenger: Pontosan. Ha a munka szándéka sincs meg a befogadóban, akkor nagyon nehéz célba érnie egy versnek.
Lassan elfogynak a kérdéseim, de mielőtt elbúcsúznék tőled, arra szeretnélek megkérni, hogy válassz egy könyvet, ami nálad nagy kedvenc és és adott esetben szívesen írnál ajánlót róla, ha a helyemben lennél.
Csenger: Amit nem olyan régen olvastam és megfogott, az Bíró Krisztiánnak az Eldorádó ostroma. Ami a kortárs lírát illeti, az a megszólalásmód, amit ő alkalmaz megérintett és egyértelműen inspirált, abban az értelemben, hogy hogyan is kell ma a versekhez nyúlni. A kötet rávilágít arra, hogy mennyire súlyos dolgokról tud beszélni hétköznapi értelemben a költészet. A végén pedig visszatérek az origónkhoz, mert ez a kötet kifejezetten sok kapcsolódási pontot kínál és igazán minőségi irodalom.
Könyvözön 