“El kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen! Milyen jogon ítélünk el valakit azért, mert másmilyen a bőre, a vallása, vagy mert nő? Szóval figyeljünk oda egymásra, és ami még nagyon fontos, hogy önmagunkra is, mert ha mi magunk nem vagyunk képesek elfogadni és úgy szeretni magunkat, ahogy vagyunk, akkor másoktól hogy is várhatnánk el ezt?”
Bakó Liza: Csíííz!
Idejét sem tudom már annak, hogy mikor is olvastam utoljára egy igazán jó ifjúsági regényt – persze abból a fajtából, amellyel az ember egy pár óra alatt végez, mivel annyira pörgős és lebilincselő eseményekkel tud szolgálni. Bakó Liza első regénye pontosan megfelel a fenti kritériumoknak, ráadásul az élménydús balatoni nyarak hangulatát idézi elő.
Főszerepben egy átlagosnak cseppet sem mondható lány, Hanna áll, aki egyben az események elbeszélője. Hanna számára megadatott a lehetőség, hogy egy igen nehéz időszak után egy új helyen kezdhesse el életének egy új fejezetét. A tizedik osztány végeztével, Hanna családjával együtt Siófokra költözött, így teljes mértékben búcsút inthetett régi életének.
Az alapjáraton visszahúzódó és introvertált személyiségű lány számára nyitott kapuként tátong az új lehetőség, hogy még a tanév kezdete előtt, egy iskolai tábor keretein belül megismerhesse leendő iskolatársait. Meglepő módon Hanna kapva kap az alkalmon, ám döntéséhez hozzájárul az is, hogy nem egy egyszerű iskolai rendezvényről volt szó, hanem egy fotós táborról, ahol Hanna kedvenc, ám amatőr hobbiját kedvére űzhette, sőt, még tudását is elmélyíthette. Persze nem a tanulás volt az egyetlen cél, hanem az ismerkedés is, melyből bőven kijutott az új közegbe csöppent leányzónak. Hanna rögtön az elején számos új barátra tett szert, ráadásul olyan táborozók is akadtak, akikhez a tervezettnél sokkal közelebb kerül. Az amúgy sem szerencsés lány helyzetét csak az bonyolítja tovább, hogy a szóban forgó személyek tulajdonképpen ikrek, akik nem is lehetnének ennél különbözőbbek…
Mint már fent is említettem, a történet eseményei nagyon organikusan zajlanak és rendelkeznek egy erős sodrással, melyek már az elején magukkal rántják az olvasót. Az újabb és újabb szereplők megjelenésével, a cselekmény szálainak összeérésével egyre izgalmasabbá válik a történet és a végéhez közelítve el is éri a csúcsot.
Nem hiszem, hogy volt már ehhez hasonló könyvélményem, de az utolsó tíz oldalon szabályosan késztetést éreztem arra, hogy ne fejezzem be a történetet. Arra gondoltam, hogy vagy így, vagy úgy, de ez a befejezés el lesz rontva, mert a cselekmény szempontjából csupán vakvágányokat és zsákutcákat láttam magam előtt… Természetesen győzött a kíváncsiság és villámgyorsan legyűrtem még a maradék oldalakat és azt kell, hogy mondjam, a lehető legjobban ért véget ez a történet. Ha valamiért, akkor már csak ezért az eszméletlenül jó befejezésért megérte elolvasni ezt a könyvet!
“-Úgy érzem, van abban valami, hogy nem azért iszom kávét, hogy felébredjek, hanem azért ébredek fel, hogy kávét igyak.”
Bakó Liza: Csíííz!
Könyvözön 