„Csak egy fekete kölyök voltam, nem volt jövőm, nem várt rám se kegy, se irgalom. Semmi voltam, semmiként fogok meghalni, levadásznak és egy-kettőre meggyilkolnak.”
Esi Edugyan: Washington Black
Ezt az ajánlót kezdhetném úgy is, hogy felsorolom az összes nemzetközi díjat, amit a Washington Black bezsebelt és azt hiszem, már az is elég meggyőző lenne, magáért beszélne – ám most beszélek egy kicsit én a könyvről.
Esi Edugyan afroamerikai írónő, akinek harmadik regénye a Washington Black című bestseller. Bár legtöbbször félve nyúlok az ezen jelzőkkel ellátott könyvekhez (jobban szeretem a háttérbe szorult irodalmi alkotásokat felfedezni), most mégsem csalódtam!
Ez a részletességbe hatoló mű, a lehető legaprólékosabban festi le az 1830-as évek amerikáját – azon belül is az embertelen rabszolgaságot. Nem csupán a jól megteremtett, korhű közeg emeli a mű fényét, hanem a kitűnő karakterek azok, amelyek igazán letehetetlenné teszik a könyvet.
Címadó főhősünk, egy tizenegy éves árva gyermek, aki a barbadosi ültetvényeken sínylődik, amely a Wilde család tulajdonában áll. A Wild testvérpár egymásnak a szöges ellentétjei: Erasmus Wild az ültetvények és a rabszolgák birtokosa maga a megtestesült szívtelenség és kegyetlenség. Öccse Cristopher Wild kalandvágyó és felfedező természetével inkább egy saját világban él a valóság helyett, ugyanakkor emberi kapcsolatait tekintve a szelídség és a jóság mintaképe. A rabszolgákhoz való viszonyulásával, mintha ellensúlyozni próbálná bátyja és a fehér emberek minden kegyetlenségét, amelyekkel a földön dolgozó niggereket sújtják.
Washington Black egyik percről a másikra kerül a kisemmizetségből és a megvetésből egy elfogadó közegbe, mégpedig úgy, hogy Cristopher segédévé szegődik, hogy együtt alkossák meg az első levegőbe emelkedő felhőcsónakot. Mint a cselekményből kiderül, a kis Wash igazán tehetséges és tanulékony, a rajzolás terén pedig kiemelkedően jól teljesít, olyannyira, hogy a komoly munkafolyamatok során őt bízzák meg a grafikusi szereppel.
Már csupán az elvesztegetett, pontosabban a kibontakozni nem tudó tehetség motívumával megnyert magának ez a regény, hiszen elképesztően érzékeny témára tapint rá ezzel a szerző. Hiszem, ha nem lett volna rabszolgaság, ha nem lett volna Holocaust és ha napjainkban nem lenne számtalan olyan ország, ahol a gyerekeknek meg sem adatik a lehetőség, hogy iskolába járhassanak, akkor ez a világ egy sokkal fejlettebb és elfogadóbb hely lenne. Tehetségek vesznek el úgy, hogy valójában senki meg sem találta őket – ezen a téren való érzékenyítés soha nem lesz elegendő!
Egy másik csodálatra méltó, átfogó tényezője a műnek, hogy az írónő milyen mély érzékletességgel, milyen éretten képes írni a saját generációs traumájáról, olyan nyelvi eszközöket használva, hogy maga a szöveg a mögöttes tartalmak nélkül már csupán esztétikailag is gyönyörködtet.
A könyv műfaji besorolásának meghatározása talán a legnehezebb pont volna a számomra, mégis azt mondanám, hogy részben szépirodalmi-, részben lélektani-, részben pedig kalandregény, hiszen a kis Washington Black kalandjai és utazásai során végbement személyiségfejlődését követhetjük figyelemmel, aki csak egy engedelmeskedésre képes, saját gondolatokkal nem is rendelkező rabszolgából válik egy kulturált, civilizált emberré – férfivá érik a könyv végére…
Várhat valaha is szabadság arra, aki bőre színét csúfos pecsétként viseli magán? Meddig enged utat magának ez emberi elfogadás és a származásból való kitörés? És végül kihez marad hű a szabadságáért küzdő rab – meghasonlik, vagy örökké emlékszik majd, hogy honnan is érkezett?
“– A négerek is Isten teremtményei, őket is megilletik a jogok és a szabadság. A rabszolgaság erkölcsi szégyenfolt rajtunk. Ha a fehér ember valamiért nem fog bejutni a mennyek országába, hát ezért.”
Esi Edugyan: Washington Black
Könyvözön 