Szívem nagy fájdalma, hogy szerencsétlenségemre pont egy olyan regényt kellett a kedvencemmé avatnom, amelyet szinte senki sem ismer, így nem igazán adódik alkalom arra, hogy valakivel egy mély beszélgetés keretén belül meg tudjam vitatni ezt az egyáltalán nem hétköznapi művet.
Éppen ezért rendkívül örültem, amikor Budapesten sétálgatva, egy óriásplakátról nézett rám vissza a már jól ismert cím: Les Enfants terribles. Egy francia színtársulat látogatott el hazánkba, akik egy balettes operában vitték színpadra Jean Cocteau regényét.
Az egész mű egy ártatlan, gyermeki történetnek indul egy iskolában, ahol a gyermekség és a férfikor határán tiporgó fiúk játszanak egymással a barátságos francia télben, ám mégis kő kerül az egyik hógolyó mélyére…
A darab tulajdonképpen Elizabeth és Paul története körül forog. A testvérpár pozitív szülői példa nélkül kallódik az életben. Gyönyörű, mégis a végletekig fájdalmas történet arról, hogyan próbálunk segíteni és segítségnyújtásunk mennyire hasztalannak, vagy éppen károsnak bizonyulhat egyes szituációkban. Az események kontraproduktív tevékenységek sokaságából állnak össze, melyek a legjobb szándékkal történnek, mégis rosszul elsülve emberi életeket tesznek tönkre.
A testvérpárt egy bizonyos játék kötötte össze, mely elkísérte őket még felnőtt korukba. Csupán ezzel a játékkal tudtak túlélni ebben az őrült világban, amikor felülírták a valóságot maguk körül.
A darab két párhuzamos valóságot teremtett meg, ugyanis szokatlan módon kettős szerepekkel szuperált. Egy karakterhez tartozott egy operaénekes, illetve egy balett-táncos, így a cselekmény egyszerre volt verbálisan és csupán a gesztusok nyelvén megjelenítve, amely jól tükrözte a mű elvontságát, művésziességét.
Összességében véve egy zseniális koncepcióról beszélünk, melyből engem leginkább a tánc része hatott meg. Az opera része, bár hangzásra gyönyörű volt, valahol mégis csalódást okozott számomra, mivel az én fantáziámban ezek a szereplők teljesen máshogy elevenedtek meg… Kiváltképp Elizabeth, akivel leginkább tudtam azonosulni, még akkor is, ha csak egy görbe tükör volt, amit elém tartott. A színpadon megjelenő Elizabeth-től viaszont leginkább csak az undor fogott el és azt érztem, hogy célt tévesztett a karakter lényege és nem hibáinkat ismertetve sarkal változásra, hanem egyszerűen visszataszít.
Ezzel szemben a táncoló alteregóban megvolt az a tartás az az elegancia, amit a valódi szereplőből hiányoltam.
Elgondolkodtam, hogy az elvont tematika, a kettős szereplők és a francia nyelv miatt, lehet kissé nehezen érthetővé válik a darab, így mindenképpen azt tanácsolnám, hogy ha valaki meg szeretné nézni a színdarabot, akkor előtte szánjon egy-két órát a kisregény elolvasására is – abban garantáltan nem csalódik majd senki.
Könyvözön 
One thought on “Les Enfants terribles”