A zene mélységei és magasságai – interjú a Meg Egy Cukorka zenészeivel

Ezúttal Hárs Barnával és Mihályi Dáviddal, a Meg Egy Cukorka két oszlopos tagjával beszélgettem a tavalyi év utolsó koncertje után, akik elárulták, hogy milyen időszakot tudhatnak maguk mögött. Meséltek a nehézségekről és persze az örömökről is, amelyeket a zenekarnak hála megtapasztalhatnak.

Épp most estünk túl az év utolsó koncertjén és meg kell hagyni, hogy igazán eseménydús időszakot hagytatok magatok mögött. Több koncertet is adtatok, illetve többször is voltatok színpadon előzenekarként, októberben megjelent a második lemezetek és nemrég még egy Pilinszky feldolgozást is csináltatok. Kívülről ez azért eléggé eredményesnek tűnik, ti hogyan éltétek meg az elmúlt évet?

Barna: Amiket felsoroltál, azok tényleg így történtek, de mi sajnos mindig is maximalisták voltunk és nem bántuk volna, ha többször állhatunk színpadra.

Dávid: Pont ma gondolkoztam el rajta, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtünk komolyabban ráállni arra, hogy felvegyük a második lemezünket. Ugyebár akkor még nagyon friss volt Tóninak, a dobosunknak a csatlakozása és akkor derült ki, hogy nem kapunk NKA támogatásokat se. Visszagondolva, eléggé nehezen éltem meg ezt az évet a zenekar szempontjából, mert kemény meló volt ez az egész, de úgy érzem, hogy meglett a gyümölcse.

Barna: Az biztos, hogy zenekarként rengeteget fejlődtünk, nagyon intenzív munkát jelentett számunkra az elmúlt év. Először is magunkban tisztáztunk több kérdést, hogy mit akarunk a zenekarral a jövőben, mik a céljaink.

Eddig arról beszéltem, ami kifelé látszik, hogy volt néhány koncert és nem túl sok média nyilvánosság, de igazság szerint, ha csak azt nézem, amit csak mi látunk, a zenekaron belül, akkor nagyon sokat fejlődtünk. A mai koncert is ezt igazolta számomra, éreztem, hogy együtt lélegzünk és spontán tudunk együtt zenélni.

Úgyhogy a kérdésedre válaszolva, azzal, ami kifelé látszik nem vagyok teljesen elégedett, de azzal, ami zenekaron belül történt az elmúlt egy évben, azzal teljes mértékben meg vagyok elégedve.

Említettétek a második lemezeteket. Mikorra nyúlnak vissza az előkészületek ezzel kapcsolatban?

Dávid: Emlékszem a pillanatra, amikor Barna még a vírus előtt megmutatta a Te vagy akit és az már lassan két éve volt. Nehéz ezt időben mérni, relatív…

Mik voltak a nem várt nehézségek, amik ennyire elnyújtották a lemez elkészülésének idejét?

Barna: Elsősorban az anyagi háttér hiányzott, de hiányzott a média nyilvánosság és egy erős menedzsment is. 

Egy dal létrejöttéhez nyilván elég egy dalszerző és egy akusztikus gitár, de ahhoz, hogy megszülessen egy olyan kész anyag, ami egyértelműen definiálja a zenekart, sokkal több kell. Kell egy zenekar, akik nagyon jól tudják kezelni a hangszereiket és fel tudják öltöztetni azt az akusztikus alapot egy egyedi művé. Emellett kell egy média- és egy menedzsment háttér is.

Ma az alter kifejezés mára kissé elcsépelt lett és nem egy absztrakt művészeti ágat akar jelenteni, hanem inkább azt, hogy nem elég egyértelmű ahhoz, hogy nagyobb tömegeket mozgasson meg. Ebben az alter vonalban, ami mostanra már alapjáraton is egy nehezen behatárolható ága lett a zeneiparnak nem igazán találjuk a helyünket. Kicsit olyan ez, mint József Attila és a kortársai.

Dávid: Ez jó példa, mert neki mindig egy nagy fájdalma volt, hogy ő tartozni szeretett volna valahova. Nekünk is megvolt ez a szakasz a zenekarral, hogy tartozni akartunk valahova és ahogy József Attila, úgy mi sem találtuk meg a helyünket. Most ott tartunk, hogy ezt elengedtük és a zenére fókuszálunk. Nézd meg például a mai koncertet: az a lényeg, hogy itt vannak az emberek és éneklik a dalokat.

Vitathatatlanul sokat dolgoztatok az elmúlt évben és ennek meg is látszik az eredménye a második lenezen. Jó példa rá ez az évzáró koncert, ahol a legfrissebb dalokat is kívülről fújta a közönség. A két lemez közötti útról és tapasztalatokról már meséltetek, de mi van a két lemez stílus- és hangzásvilágával? Mennyire térnek el egymástól? Volt esetleg olyan, amin szándékosan akartatok változtatni?

Barna: Nézd, az első lemezzel mi egy magyar alter zenekar akartunk lenni, a másodikkal viszont csak Meg Egy Cukorka és semmi más. A Jöhet bármi inkább csak szárnypróbálgatás volt a részünkről és nagyban hatottak ránk különböző zenekarok, mint a 30y, a Kispál, a hiperkarma, a második lemeznél már jobban elrugaszkodtunk a régi kedvenceinkről és ebben már jobban körvonalazódik, hogy mi is ez a zenekar valójában.

Ez kicsit hasonlít arra, ahogyan az ember felnő. Ez nem egy tudatos döntésen alapul, hanem az évek és a körülmények hatására történnek a változások. Most a könnyedebb, akusztikusabb stílus áll közel hozzánk, de az sem kizárt, hogy ez a jövőben változni fog. Nem szeretnénk falakat húzni magunk köré azzal, hogy beskatulyázzuk magunkat egy adott műfajba, mert ez olyan, ami idővel változik és ha előre megmondjuk, hogy mi lesz öt év múlva, akkor nehéz őszintének maradni.

Akkor a zeneszerzés nálatok teljesen intuitív módon megy. Mi van a menedzsment részével? Az nehéz tudatosság nélkül csinálni…

Dávid: Egy zenésznek adott esetben az lenne a feladata, hogy zenéljen, de nálunk a munkák nagy része házon belül marad és mi visszük a marketinget, a social mediát, illetve részben sajtózással kapcsolatos feladatokat. Olyan ez, mint amikor egy embernek a munkahelyén a szerződésében elvárt dolgoknál többet kell csinálnia.

Barna: Fellépni jó, dalokat írni jó, zenélni jó, de ez soha nem merül ki ennyiben és jóval több a háttérmunka, de bízunk benne hogy idővel, de eljutunk majd arra a pontra, amikor ezek az arányok megfordulnak. Persze emellett mi dolgozunk is, így eléggé sok mindent kell belesűrítenünk 24 órába.

Akkor a zenekar nálatok sokkal inkább elhivatottsági alapon működik, mintsem kvázi munkaként?

Barna: Ez jó szó rá, mert minket tényleg hívott valami, nevezzük ezt Istennek, sorsnak, bárminek.

A lényeg, hogy nem mi választottuk ezt, hanem a zene választott minket.

Persze mondhattunk volna nemet is, de akkor szerintem rendkívül boldogtalanok lennénk.

Dávid: Tulajdonképpen sokkal elhivatottabbak vagyunk ebben, mint a polgári állásunkban, ami valójában egy kényszeres cselekvés. Sokszor van olyan, hogy ránézek az órámra és azt érzem, hogy telik az idő és mennyivel jobb lenne, ha a ledolgozott órákat zenéléssel tölthetném el.

Barna: Az a tapasztalatom, hogy itthon a legtöbb ember nem hivatásként tekint a munkájára, hanem mint a megélhetés forrására, mint egy kényszeres cselekvésre, ahogy Dávid is mondta. Nyugaton egy ilyen zenekar, mint mi sokkal, de sokkal szerencsésebb helyzetben lenne megélhetés szempontjából – de abból kell építkeznünk, ami van.

Dávid: Szerintem van bennünk egyfajta missziótudat, mert nem kötelező ezt csinálnunk, de ha nem csinálnánk, akkor, ahogy Barna is mondta: nagyon boldogtalanok lennénk.

Barna:

Ha nem zenélnénk, akkor magunkból veszítenénk el egy darabot. Ráadásul azt a darabot, amit szerintem leginkább kedvelünk önmagunkban.

Rengeteg dolog van, amit nem értünk a társadalomban és ennek egy részét a dalaink, a zenénk tükrözi.

Dávid: Nem is az van, hogy nem értünk valamit, hanem inkább nem akarjuk elfogadni.

Barna: Igen, és pont ebből kifolyólag rengeteg kérdés merül fel bennünk, a világ pedig nem szereti, ha lépten-nyomon megkérdőjelezik. Ha kérdezel, akkor megaláznak… igazából erre a legjobb példa itthon az oktatás: ha kérdezel az iskolában, akkor a tanár megaláz, azért mert te nem tudod, a többiek pedig megaláznak, mert ők is szerettek volna kérdezni, de gyűlölik magukat, amiért ezt nem merték megtenni.

Dávid: Ez abszolút magyar sajátosság. Éltem pár évet Amerikában, ahol azt tapasztaltam az oktatásban, hogy kíváncsiak voltak az ember gondolataira. A legjobb példa, ami bemutatja az ottani felfogásnak a hatását, azok a videók, amiken valaki mond valami orbitális baromságot, mi pedig röhögünk rajta a képernyők előtt. Butának gondoljuk őt, pedig nem feltétlenül az. Egyszerűen csak nem fél felszólalni, ha megkérdezik. Itthon viszont még akkor is félnek megszólalni a gyerekek, vagy akár a felnőttek, ha tudják, hogy mi lenne a helyes megoldás egy kérdésre vagy problémára.

Barna: És ma már egyre többször tükrözi ezt vissza a hazai média is, azzal, hogy egyszerű embereket tesznek közröhej tárgyává. Nagyon kevés ma már az az ember, aki nyíltan kiáll amellett, hogy nem szabad elfogadni a mindenhonnan áradó igazságtalanságot és megszégyenítést.

Sajnos a kulturális közeg is sokszor úgy működik, mint az iskola. Sokszor éltük át újra a tanár és a hülyegyerek viszonyát bizonyos koncertek után. Ilyenkor nem jön túl jól, hogy erősebb az igazságérzetünk, mint a sikervágyunk és nem bírjuk befogni a szánkat.

Vannak akik például könnyebben veszik, ha nem a megígért hangtechnika van egy helyszínen és emiatt nem tudják a megfelelő színvonalat nyújtani a közönségüknek. Illetve vannak, akik nem adnak hangot a nem tetszésüknek, mert jövőre is szeretnének ott fellépni. Irigylem őket, azt hiszem nekik sokkal egyszerűbb az életük…

Dávid: Itthon mindenhol a jó tanulót jutalmazzák, aki mindig megírja a házi feladatát, tudja a leckét, nem tesz fel „rossz kérdéseket” és még szépen is mosolyog.

Barna: Igazából én csak azt sajnálom, hogy a közönségünk ebből vajmi keveset érzékel. A zenénket nem lázadásra használjuk és nem akarunk bármi áron rocksztárnak látszó személlyé válni, mert van egy attitűdünk, egy önazonosságunk, amit nem lehet csak úgy eldobni a „nagyobb jó érdekében”. Erre mondják, hogy az igazi rocksztár az első próbán meghal?

Dávid: Sok olyan tragikomikus helyzetben találtuk már magunkat, melyekbe soha nem gondoltam volna, hogy egy zenekar kerülhet. 

Barna: Engem elmondhatatlanul zavar, hogy itthon például nem tudok olyan zenekarokkal készült interjúkat olvasni, amiben legalább egy mondat van, amire felkapom a fejem. Szerintem, a Lovasi volt az utolsó akitől teljesértékű gondolatokat olvastam és neki egyébként a mai napig is olyan őszinte gondolatai vannak, amelyek nem szépen becsomagolt, semmitmondó közhelyek.

Dávid: Elég rég zenélünk már ahhoz, hogy belefáradjunk a közhelyekbe, ezért most már inkább közös élményeket szeretnénk a közönséggel – adni akarunk nekik valamit.

Ez a közös élmény sikerült is a mostani koncerten…

Dávid: Elmondhatatlanul jó volt látni a közönséget egy ilyen családias hangulatban. Sajnos sok helyre nem tudunk eljutni és ezt leginkább a közönség miatt sajnálom, hiszen most, a koncert után is kérdezgették, hogy miért nem megyünk erre meg arra a fesztiválra, vagy miért nem lépünk fel többet vidéken. Ez mindig kicsit elszomorít és nem magunk miatt, hanem az elszalasztott élmény miatt.

De ti azért mindent megtesztek az előrelépés érdekében. Az októberben megjelent lemez óta például ki is adtatok egy új dalt, ami nem más volt, mint egy Pilinszky feldolgozás. Ezt a centenárium kapcsán dobtátok ki, vagy van a háttérben valamilyen mély kötődés a szerző iránt?

Barna: A százéves évforduló szerepet játszott abban, hogy ez a dal ki lett adva, de ez most csak egy apropó volt. Mindketten szeretjük a verseket és nem is ez volt az első alkalom, hogy megzenésítettünk egyet. Dávid mutatta meg még nyáron, hogy elkezdett dolgozni ezzel a verssel és nagyon megtetszett.

Dávid: Hozzám Pilinszky egészen közel áll, annak ellenére, hogy nem ismerem a teljes életművet. Viszont sosem a költő alapján választjuk ki azt, hogy mit zenésítünk meg. Én például egy vers miatt vettem meg az akusztikus gitáromat, mert elkezdtem megzenésíteni, így lényegében az első dalom az egy versfeldolgozás volt. Úgyhogy számomra óriási inspirációt jelent az irodalom. Ez olyan, mint a dalírás: nem egy tudatos állapot.

Barna: Csak itt más írta a szöveget.

Dávid: Igen, de igazából itt ez sem zavar sok vizet, mert annyira tudtunk hasonulni ezzel a szöveggel, hogy olyanná vált a számunkra, mintha mi írtuk volna.

Biztos ismered azt az érzést, amikor a saját gondolataid olvasod, csak másnak a tollából.

Ez pont olyan volt.

Barna: Nekem ilyenkor egy fontos szabály van, amit magamnak meghatároztam: ha az egész folyamat közben csak egyszer is felmerül bennem az, hogy ez nem az én művem, akkor én azzal nem foglalkozom. Nem egóból, hanem egyszerűen az önazonosság miatt. Például, amikor az Azt hiszemmel elkezdtünk foglalkozni, bennem fel sem merült, hogy ez egy más alkotótól származik, csupán azt éreztem, hogy maximálisan az alkotás folyamatának az extázisába estem.

Mondok egy másik példát: nemrég  Kemény Zsófinak zenésítettem meg az egyik versét és az volt az első vers amit tőle olvastam. Konkrétan az interneten kerestem rá, mert kíváncsi voltam és az első sor annyira megfogott, hogy gitárral a kezemben, énekelve olvastam tovább az egészet.

Melyik versét dolgoztad fel?

Barna: Azt most még nem árulom el.

Ó, akkor lehet, hogy hallhatjuk a közeljövőben?

Barna: Reméljük. Nem biztos, de van rá esély.

Mennyire tekintetek költészetként a dalszerzésre?

Barna: Egyáltalán nem. Igazából nem is tudjuk, hogy mi az a költészet, csak azt tudjuk, hogy alkotni milyen. Mármint, teljesen más ma már egy vers struktúrája, mint száz évvel ezelőtt.

Erre jól ráéreztél, mert a versnek tényleg vannak formai követelményei, de a vers és a költészet két külön dolog. Attól, hogy egy ma írt lírai mű nem felel meg a vers formai követelményeinek, az attól még lehet költészet.

Barna: Igen, de akkor hol a határ? Egy egyperces novellából is lehetne így dalt írni.

Dávid: Én pont ezért nézek fel azokra az emberekre, mint például Nádasdy Ádám, aki bármilyen formátumban tud írni.A kérdésre válaszolva pedig, szerintem a zene és a szöveg egy tőről fakad, csak gyakran ezt elfelejtjük és szeparatizálni kezdjük őket. Kezdetben a Képzelt szobánkban is igazából egy vers volt, aztán megszületett mellé egy dallam. Sőt, szerintem, ha ma Kosztolányi élne, akkor nem is költő lenne, hanem egy rocksztár.

Barna: Én ezt a kérdést inkább a művészet oldaláról közelíteném meg, és erről egy eléggé markáns véleményem is van: ami piacorientált, az szórakoztatás, ami pedig teljesen szabad és független mások véleményétől, az a művészet és ez a meghatározás ránk, mint zenekarra is igaz.

Nem abban kell mérni a művészetet, hogy mennyire elvont…

Dávid: Én például kifejezetten gyűlölöm azokat a műveket, legyen az vers vagy novella, amelyek már olyan szinten „elvontak”, hogy az ember nem érti meg. Nem kell mindent elsőre megérteni, de szerintem például sok kortárs mű már túllépi a józan ész határát. Például a Polaraidokkal hosszú ideig szenvedtem, de egyszerűen nem érte el azt a hatást, amit nálam Kosztolányinak pillanatok alatt sikerül elérnie.

Barna: Sok kortárs szerző az emberek önkritikájából él, mert sokszor a közönség előbb mondja azt, hogy ő kevés egy ilyen magas szintű művészetet megérteni, mint azt, hogy az a mű egy hülyeség és tulajdonképpen semmi értelme sincs, teljesen mindegy, hogy hányszor olvassa el az ember.

A dalszövegírásra visszatérve, a publikum ezt szereti az énekesre ráhúzni. Rátok mennyire illik ez a séma?

Barna: Nézd, az új lemezen tizenegy dal van, abból tízet én írtam, de ez egyáltalán nem volt előre megtervezve.

Dávid: Barna sokkal termékenyebb, mint én és az az igazság, hogy én nem lennék ebben a zenekarban, ha a Barna dalai nem fogtak volna meg. Ugyanúgy, mint Pilinszkynél, olvastam és hallgattam, amiket Barna már megalkotott és azt éreztem, hogy ezt én is írhattam volna.

Barna: Ez egyébként egy nagyon szerencsés együttállása a csillagoknak, mert ez oda-vissza működik és nincs olyan, hogy ez a Dávid dala, vagy az én dalom, hanem a mi dalunk van, mert tulajdonképpen bármelyikünk írhatta volna azt, amit egy Meg Egy Cukorka számban hallani lehet.

Dávid: Ha írok valamit, akkor tudom, hogy az a Barnánál biztonságban van, át tudja gondolni és ki tudja úgy egészíteni azt, amit létrehoztam, hogy a végeredmény tökéletesen minket tükrözzön. Az Azt hiszem esetében például pont így is volt.

Egyébként én inkább szövegírónak tartom magam, nem vagyok egy kifejezetten nagy dalszerző, mert az, ami a személyiségemet tükrözi, az nem a C-dúrban van, hanem a szövegben.

Barna: Ez érdekes, mert én például inkább zeneszerzőnek tartom magam, mert a szövegírás az nálam teljesen intuitív, viszont dalt az bármikor tudnék írni. Például egy Dalfutárban én zenét tudnék felkérésre írni, de szöveget valószínűleg nem.

Ez az összhang, ami nálatok megvan az óriási szerencse és nem minden zenekarnak adatik meg az, hogy ennyire egymásra legyetek hangolódva a színpadon, vagy akár itt most, a beszélgetés közben.

Barna: Szerintem is óriási szerencse, nem is cserélném el. Én sokáig azt gondoltam, hogy szeretnék egy szerzőtársat, mert az olyan hangzatos és a zenei berkekben keletkező legendák is leginkább ilyenekről szólnak, de belegondolva én nem egy szerzőtársat akarok, hanem a Dávidot, mert általa ennél sokkal többet kaptam. Ez egy nehezen elmagyarázható kötelék, de jól szemlélteti, hogy nem együtt írjuk a dalokat, mégis ugyanúgy rezonálunk.

Dávid: Igazából a Barnával való barátságomra én úgy tekintek, mint az idealizált testvéri kapcsolatra.

Barna:

Én ezt egyszerűen barátságnak hívom. Ma már nagyon szerencsés ember az, akinek van egy barátja, mert az emberek nagy részének ma már fogalma sincsen arról, hogy mi az, hogy barátság.

Dávid: Olyan, mint a rendező és az operatőr párosa, akiknek van egy közös víziójuk a világról.

Viszont a zenekarban nem csak ketten vagytok… Az elég meggyőző, hogy duóban jól működtök, de mint zenekarra, az összes tagot beleértve is jellemző ez a magasfokú összhang.

Barna: Az embereknek erről nagyon abszurd elképzeléseik vannak, hogy hogyan áll össze egy zenekar. Egy új tag belépése nem történik meg egyik pillanatról a másikra, mint ahogyan egy jól sikerült első randi után sem költözik és házasodik össze a szerencsés pár.

Dávid:

Nyilván egy zenekarnak kell legyen egy közös világképe és ez nem sikerülhet bárkivel.

Barna: Ez többről szól, mint a zene, elsősorban hozzáállásban és gondolkodásmódban kell passzolni és kell hozzá egy elhivatottság, hogy az ember hajlandó legyen olyan készségek elsajátítására, amivel bővítheti az eszköztárát és azt jól felhasználva a közös érdekeket tudja szolgálni.

Dávid: Meg ha valakivel nem egyezik a gondolkodásmódunk, az eleve ki fog lógni.

Barna: Ha jönne most egy új gitáros és egy próba után már javaslatokat tenne arra, hogy hogyan változtassunk a zenén, hogy kissé metálosabban szóljon, akkor az azért lenne, mert nem értené, hogy mi mit akarunk csinálni.

Dávid: És ha nem érti a zenénket, akkor nem ért minket.

Barna: Igazából nekünk soha nem voltak kérdéseink a zenénkkel kapcsolatban, mert tudtuk, hogy mit szeretnénk.

Dávid: Ez de érdekes! Igazából a zene az egyetlen, amivel kapcsolatban sosem vitatkoztunk.

Barna: Minden máson vitatkoztunk már…

Dávid: De a zenén még sosem.

Szép végszó, így a záráshoz közeledve, most pedig búcsúzóul arra kérnélek meg titeket, hogy mondjátok el, ha a helyemben lennétek és ti vezetnétek ezt a blogot, akkor milyen könyvet ajánlanátok?

Barna: Én Feldmártól A tudatállapotok szivárványa c. könyvet, az 1984-et Orwelltől és a Szép új világot Aldous Haxley-től.

Ez eléggé határozott volt! Te mit ajánlanál, Dávid?

Dávid: Kemény István Lúdbőr című könyvét, Nádasdytól a Jól láthatóan lógok ittet, az Esti Kornélt mindenképpen ajánlanám, az írja le számomra az életet. Szerb Antaltól az Utas és Holdvilágot, ami lehet már klisés, de egy örök klasszikus és imádom, világirodalom terén pedig az Állatfarm és a Dorian Gray arcképe az, amit mindenkinek olvasnia kellene.

Barna: Orwelltől már kettő is van a listán, ez azért sokat jelent…

Miért, még bővülni fog a lista?

Dávid: Igen, hazafelé úton ezen fogok majd gondolkodni, hogy milyen jó címeket felejtettem ki a pillanat hevében. Jut eszembe: még a Gólyakalifa is elképesztően fontos könyv, jól érezhető benne, hogy Babits és Kosztolányi is jól rezonáltak együtt, mert amikor olvastam sok hasonlóságot éreztem benne az Esti Kornéllal. Azt egyébként egyszer fel is vittem a színpadra.

A színpadra? Ez egyfajta szokás nálad?

Dávid: Csak volt, mert most már jobban vigyázok a könyveimre.

És melyik könyveket érte a nagy szerencse, hogy a Meg Egy Cukorkával állhattak színpadra?

Dávid: Vagy egy aktuális olvasmány jött fel velem, vagy valamilyen olyan könyv, amelyik kötődik az adott helyhez, vagy egy aktuális közéleti eseményhez. Vittem már fel Eszterházyt, Kosztolányit, Grecsót is.

Igazából csak a könyveknek a közelsége miatt volt ez a szokásom, mindig is úgy tekintettem a könyvekre, mint valamilyen nevelőeszközre, amelyek formálnak engem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: