“Az embert is kell nézni a betegség mögött, különben nem tudjuk meggyógyítani.”
Szentesi Éva: Hamvaimból
Nagyjából egy évvel ezelőtt olvastam Szentesi Évától A legfontosabbat utoljára hagytam c. könyvét. Bár kecsegtető volt, hogy befejezzem az írónő teljes életrajzát és rögtön egymás után olvassam a két könyvet, valahogy mégsem vett rá a lélek, hogy újra átélem Szentesi poklát, így a türelem győzött a kíváncsiság felett és inkább vártam, hogy először emésszem meg a Szentesi betegségének a testi oldalát, hogy aztán rátérjek a lelki nehézségeire is…
Miután első körben félrediagnosztizálták, majd ezt követően nem értesítették a leletekről az írónőt, így csak 2013-ban diagnosztizálták a méhnyakrák betegségével. Döbbenetes, hogy ilyesmi még előfordulhat az itthoni egészségügyben, de van rá intő példa. A fiatal szerző ezen tortúrát követően vágott csak neki a gyógyuláshoz vezető hosszú útnak, ráadásul úgy, hogy az orvosok csupán 20% esélyt adtak neki arra, hogy útjának a végére is ér.
Kivételes nő, már csak abból a szempontból is, hogy betegsége ideje alatt aktivistaként tevékenykedett, ráadásul végig blogolt, hogy megossza útját és nehézségeit, ezzel buzdítva olvasóit, hogy menjenek el a kötelezően ajánlott rákszűrésekre. Mindezek után még két alkalommal utazott vissza az időben, újraélve a betegség összes kínját: először a Hamvaimból c. műnél, majd A legfontosabbat utoljára hagytam c. könyvénél.
Ezúttal előbbiről szeretnék bővebben beszámolni. Bár én nem a megjelenés szerinti kronologikus sorrendben olvastam, mégsem bánom, mivel szerintem egymástól független a két kötet illetve, amikor már a betegség lelki rétegeit boncolgatta az írónő, akkor én már előző olvasatomból ismertem az ő testi tüneteit.
Az emberek fejében él egy olyan idillisztikus kép a rákról, amelyet a szétfilterezett hollywoodi filmek is közvetítenek felénk: a főszereplő megkapja a leleteit és fény derül a betegségére és a hír teljesen letaglózza, hiszen egyáltalán nem produkált semmilyen tünetet sem. Ezt követően átértékeli életét és hosszú heteket szentel annak, hogy a tény leülepedjen benne, majd amikor úgy érzi, hogy lelkileg sikerült feldolgoznia ezt a traumát pillanatokon belül időpontot kap egy magánklinikára és az egyik legjobb orvos kezei közé kerül, ezzel egyenes úton haladva a gyógyulás felé.
Ez a könyv kalapáccsal töri szét képzeletünk üvegvárait és in medias res kezd. A diagnózis már éppen elég sokáig elhúzódott ahhoz, hogy elfogyjon az idő, így az írónő kvázi a leleteivel a kezében gurult a műtőbe, hiszen annyira elfajult a szervezetében a betegség, hogy belülről kezdte emészteni. Egyáltalán nem volt ideje felfogni azt, hogy épp mi történik vele.
Kemoterápia, kórházak és műtétek hosszú sora, amelyet kár is lenne részleteznem, hiszen Szentesi ezt eléggé alaposan megteszi, ám a betegségének a lelki eredetéről és annak a feldolgozásáról is alaposan ír.
Vajon lehetséges lelki okok miatt ennyire súlyos betegségbe hajszolni a testünket?
Ezt én sem tudom megválaszolni, Szentesi Éva azonban bemutatja gyerekkora néhány nehezebb időszakát, a szüleinek a válását, a magányt, mely gyakran kísérte, párkapcsolati válságait illetve sok más olyan szegmensét az életének, amelyek hatással voltak rá.
Nem csupán előzményeket ismerünk az írónő magánéletéből, hanem azt is megtudhatjuk, hogyan formálódtak a kapcsolatai a betegsége alatt, hiszen így kerek a kép. Mondanom sem kell, lehetetlen egy ilyen tortúrát egyedül végigcsinálni, így az ilyenkor körülöttünk lévő emberek sokat nyomnak a latba.
A legmeghatóbb a könyv zárása… Rengeteget vesz el egy ilyen betegség, de előfordulhat az is, hogy adni is tud?
Nem lövöm le a poént, de Szentesi Éva önmagát meg nem hazudtolva tökéletes választ ad erre a kérdésre, mellyel egy kicsit saját művét koronázza meg, illetve akaratán kívül önmagát is, amiért túlélte ezt a vérre menő harcot a rák ellen.
“Amikor történnek a dolgok, akkor csak hagyjuk a történéseket alakulni, de csak később kezdünk el agyalni rajta, és akkor jövünk rá az igazságokra.”
Szentesi Éva: Hamvaimból
Könyvözön 