“Úton lenni majdnem mindig kellemesebb, mint megérkezni.”
Erling Kagge: Csend a zaj korában
Évekkel ezelőtt olvastam Erling Kagge Menni c. rövidke könyvét, mely teljesen a bűvkörébe vont, hiszen a szerző személyes és mély élettapasztalatán keresztül próbálta megosztani a gyaloglás lélektanának pozitív mentális hatásait ebben a digitális világban. Akkor valahogyan nem merültem el mélyebben a szerző életművében, de amikor az elmúlt hetekben valahol szembejött velem ezen kötet, rögtön megakadt rajta a tekintetem.
Erling Kagge egy szerény kis norvég könyvkiadó tulajdonosa és vezetője, emellett szenvedélyes és profi túrázó, aki elsőként fedezte fel gyalogosan az Északi- és a Déli-sarkot teljesen egyedül. Nyilvánvalóan ezek nem háromnapos, rövidke utazások voltak, hanem hosszú hónapokat felölelő expedíciók, így ha van valaki, aki sokat tud mesélni arról, hogy milyen érzés magunkra hagyva, csendben tölteni a múló napokat, akkor az biztosan Erling Kagge.
A Csend a zaj korában c. könyv 33 leckéből, eszmefuttatásból áll össze egy koherens művé. Ezekben az apró szösszenetekben próbál az író válaszokat építeni a saját kérdéseire: Vajon miért kopott ki a csend az emberi életekből? Miért vesztettük el a fogékonyságunkat és az igényünket a némaság iránt? A fiatalság vagy a kor betegsége az állandó külső és belső zaj, ami körülvesz mindannyiónkat? Lehetünk-e csendben, ha körülöttünk mindenki rohan és zajong?
Talán sokunkat foglalkoztatták már ezek a kérdések, vagy maga a csend őstoposza, melyről már annyian írtak, festettek és énekeltek, és mindegyik művészeti ágazatban visszaköszön ránk. Mindenkinek ott motoszkál a fejében az a csend, amire elképesztően nagy szükségünk van, ám rettegünk az ismerkedéstől. Tulajdonképpen van is mitől félnünk, hiszen egy hideg szobában, behunyt szemmel, a hátunkat a falhoz vetve csak a gondolataink terhének a koppanásait halljuk. Rémisztő magunkra szabadítani a csenddel együtt a saját magányunkat, kétségeinket, félelmeinket vagy akár a boldogságunkat, az örömünket.
Már az önreflexió magasiskolájának a gondolatától is borsódzik a hátunk, pedig a csendnek nem ilyen reakciót kellene kiváltania belőlünk. A csend nem az önreflexiónk korbácsa, hanem maga az út, ami elvezet az önvizsgálatig.
Erling Kagge lényegében fogja meg a csend hiányának fájó jelenségét, miközben saját példáján keresztül bizonygatja, hogy mindenki képes felülkerekedni korunk gyengeségén. A csend nem elvágja a külvilághoz fűződő köldökzsinórunkat, hanem még jobban felvértezi azt, olyan őssejtekkel, melyek tökéletesen tükröznek vissza minket a környezetünk és saját magunk számára.
“Az élet kemény. Veszélyesen él, aki magától értetődőnek veszi az érzelmeket. A legtöbb ember rendkívül veszélyesnek tartja a Mount Everest megmászását, pedig az általában sikerül. Magától értetődőnek venni a kölcsönösnek hitt szerelmet én soha nem merném.”
Erling Kagge: Csend a zaj korában
Könyvözön 