A tragédia komikuma, vagy a komédia tragikuma? – Rettenetes szülők a Thália színpadán

“És ráadásul, ezek a mai fiatalok összetévesztik a költészetet a semmittevés gyönyörével, tulajdonképpen csak lógni szeret ez a nemzedék, pedig megvan a magához való esze…”

Jean Cocteau: Rettenetes szülők

Mindig mélységesen bántanak az elfeledett irodalmi kincsek, melyeket már lassan végleg belep a por. Sajnos azt érzem, hogy itthon pontosan ez történt Jean Cocteau-val, akinek a neve még gyakran irodalmi berkekben is ismeretlenül hat, pedig a modern francia költészet szeszélyes, szellemes és változékony vezéregyénisége volt, emellett kitűnő dráma- és regényíró, festő, filmrendező, sőt, ha a szükség megkívánta színészként is nagyokat alakított, akár a saját filmjeiben is. Mondhatni, ízig-vérig francia művész volt, már-már esztétikai polihisztor, így nem is csoda, hogy olyan múzsái voltak, mint például a híres divatikon, Coco Chanel.

Vitatható, hogy melyik Cocteau fő műve, sokak szerint a Vásott kölykök az, de legalább ugyanennyien emelnék piedesztálra a szerző drámáit, a harmadik harmad, pedig a Cocteau-ban rejlő lírikust isteníti.

Szubjektív, mondhatni elfogult olvasóként nyilván az én szívem is erősebben húz az egyik oldal felé, ám ezúttal nem a szerző életművét szeretném körbejárni, sokkal inkább szeretnék egy olyan kötetéről írni, mely immár itthon is megtekinthető a színpadon.

Nagy fába vágtam a fejszémet ezzel a drámával, mivel ha akarnám se tudnám egy műfaj égisze alá sem bevonni, hiszen a műben egyesül Cocteau sötét, megtépázott világképe, ugyanakkor felsejlik a sorok közül a mérhetetlen, gúnyos irónia, mellyel az elkényeztetett párizsi ficsúroknak állít emléket a szerző.

A történet egy szokásosnak csöppet sem mondható családról szól, ahol a férjen és a feleségen túl egy háztartásban tűnik fel még huszonkét éves gyermekük, illetve Yvonne (a feleség, az anya) nővére Léonie, aki nagymama módjára tartja el és gondozza a családot.

“Történik Párizsban, napjainkban.” – ezzel a szerzői utasítással indul útnak a történet, melynek aktualitása közel nyolcvan év távlatából mit sem kopott, mitöbb, ha lehet ilyet mondani, akkor drasztikusan rivaldafénybe került. A dráma lényegében rántja le a leplet a mamahotel-generációjáról, a túlféltő és aggodalmas szülők hadáról, illetve a gyámoltalan, naiv ifjúságról, akik a szülői ház melegében abszolút elhatárolódtak a valóságtól és a világ szisztematikus működésének a megismerésétől.

Egy ilyen család életébe lépett be a nagybetűs szerelem, mely teljes mértékben felforgatta az eddig is rendhagyó módon működő család életét, ugyanakkor jó pár komikus jelenettel dúsította a történéseket. A drámában megjelenő toxikus anya-fia kapcsolat is teljesen más irányt vesz, ám továbbra is mentálisan mérgező marad és ez fokozatosan kiterjed a kapcsolatrendszerek kifürkészhetetlen ösvényeire is.

Itthon újabban Kelemen József rendezésében, a Thália Színház színpadán tekinthetjük meg Cocteau drámáját, mely az eredeti mű ismeretében elsőre kissé visszásan hathat. A színpadra állítás előtt a darab elsősorban egy új fordítást kapott és mérsékelten a XXI. századra lett aktualizálva.

Egyszerre tragédia és komédia ez a darab, ám a színpadon cikázó jeleneteket figyelve sokkal jobban kiütközött a feldolgozott mű komikus oldala, mely valószínűleg leginkább a színház profiljából fakad. Szerintem remek rendezői húzás volt kiemelni ezeket a sziporkázó poénokat, amelyekkel még inkább kihangsúlyozták a szerző gúnyos nézeteit a már-már életképtelen fiatalokkal szemben, akiknek egy életen át szülői, majd később párkapcsolati gyámolításra van szükségük.

A humoros hangvétel mellett nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ennek a történetnek egy igazi és teljes mértékben létjogosultságú tragikuma van a hétköznapokban is, amely rengeteg embert érint. Ez a tragédia talán a színészek szavaiból kevéssé vehető ki, ám a testbeszédükben teljes mértékben ott leledzik, illetve a karakterek egymáshoz való viszonyulásában és annak a furcsa, “édes méreg” jellegű valójában.

Ötfős darab lévén a nézőknek jó alkalmuk van arra, hogy elmerüljenek ezen drámai karakterek lélektanában. Egy-egy jól célzott poén közben szemfülesen kiszúrhatjuk, hogy ez az öt szereplő tökéletesen párokba rendezhető, mivel élettörténetükkel, világnézetükkel egymásra játszanak rá. A darab tragikuma bizony az, hogy ezt az öt embert lehetetlen kettesével felsorakoztatni, hiszen valahol mindig kilóg a lóláb és ebben a plusz egy főben rejtőzik egyszerre a megoldás kulcsa és a darab végzetes tragikuma is.

A képek forrása: http://www.thalia.hu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: