“A felnőttek azt hiszik, hogy egy gyerek sosem unatkozik, mert még az ujjaival vagy a nyelvével is el tud játszani. Sőt gyakran, mikor a gyerek az ujjaival játszik unalmában, azt hiszik, milyen jól elvan.
Mi még nem játszottunk az ujjainkkal, de rendesen unatkoztunk.”
Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia
A bogyósgyümölcskertész fia c. regény egyáltalán nem sorolható a friss megjelenések közé, ugyanis 2003-as publikálásával lassan már húsz éve, hogy jelen van a kortárs szépirodalom piacán. Nem véletlenül töretlen a lelkesedés még most is e könyv irányába, hiszen ez volt az a mű, amely meghozta az irodalmi sikert a szerzőnek, aki azóta is az egyik legtermékenyebb írónk, ráadásul minden műfajban folyamatosan és aktívan alkot. Ezt támasztja alá Rátóti Zoltán önálló színpadi estje is, melyet hosszú évekig játszott Háy első nagy regényéből inspirálódva.
“…előttem volt a nagyvilág. És nem volt előttem semmi.” – azt hiszem, hogy még soha nem kezdtem ajánlót egy regény utolsó mondatával, de most úgy érzem, hogy ez a záróakkord esszenciálisan foglalja össze a mű lényegi mondanivalóját és mindazt, amit én – és azt hiszem, nem csak én – magammal vittem általa.
Körülbelül a regény felénél járhattam, amikor az egyik ismerősöm megkért, hogy meséljek neki, miről is szól ez a mű. Ekkor döbbentem rá, hogy abban rejlik a mű zsenialitása, hogy egyáltalán nem lehet spoilerezni vagy csak egyszerűen leülni és elmesélni az egészet, mivel a mű maga egy folyamatos visszaemlékezés, mely apró történetekből és emlékfoszlányból áll össze. Tulajdonképpen annyira önálló emlékképek ezek a fejezetek, hogy akár novelláskötetként is olvashatnánk ezt a könyvet, mivel kontextus nélkül is megállják a helyüket az egyes részek – valószínűleg azért, mert mindenkiben óriási erővel generálja a déjà vu életérzésből fakadó felismeréseket, még akkor is, ha nem a ’70-es években voltunk gyerekek.
A bogyósgyümölcskertész fiában egy önazonosságot kereső út tárul elénk, melyen keresztül egy fiatal életét követhetjük nyomon körülbelül óvodás korától egészen a fiatal felnőtt korig. Egy Ipoly-menti kis falucskába visz vissza minket Háy regénye, ahol a főhős vidékről indulva jut el Pestre, majd onnan külföldre, erősen küzdve az önmegvalósítás adta nehézségekkel.
A főszereplőben élő szélsőségesség azt hiszem, hogy nem egy teljesen ismeretlen jelenség, hiszen a legfőbb vágya a vidéki gyökerektől és tapasztalatvilágtól való eltérés, ahol egy egyén identitása egyszerűen lekorlátozható arra a szerepkörre, hogy kinek a gyermeke az ember. Olybá tűnik, hogy a gyermekkori szocializálódást igen nehéz levetkőzni, ezt pedig nem könnyíti meg az apafigura szerepe sem, akit egy láthatatlan szál fűz főhősünkhöz az egész regény során. A homokóra szemeinek pergésével, pedig olyan témák is előkerülnek, melyeket az idő múlása tesz aktuálissá, így a gyerekkori élmények mellett, az első szerelem is megjelenik, majd az elválás a szülői háztól, a tanulmányok és a nagyreményű életcélok is, mely vágyak nagyon korán beágyazódtak hősünk tudatába.
Háy János kendőzetlenül nyújt betekintést egy fiatal életébe és gondolatvilágába, ám ebben a könyvben az író nem csupán az értelmi szerző, hanem (részben) tapasztalója is a leírtaknak, hiszen a mű útját életrajzi elemekkel kövezte ki. Így a főhős és a szerző halmazainak közös metszetébe kerülnek olyan elemek, mint az áhított életcél, mely a rockzenében rejlik, sőt a regényben megalakuló Originál Láger névre hallgató együttes a valóságban is létezett egykoron, mint a szerző fiatalkori zenekara.
Azt szerettem leginkább az egész műben, hogy egyszerre tudtam belehelyezkedni a szerepbe, ugyanakkor kívülről is tudtam szemlélni ezt az egészet. Ami rám igaz volt, az kicsit igaz a bogyósgyümölcskertész fiára is. Sokszor éreztem, hogy világmegváltó álmokról és vágyakról beszél a szereplő, miközben tulajdonképpen passzív résztvevője az életének, mivel folyamatosan a jövőben él és ezáltal sodródik csendesen.
Ez a kettőség egy intenzív játékot indít el az olvasóban kavargó érzésekkel, így a szorongás, a nosztalgia, az öröm, a meghatottság és a boldogság érzései vegyülnek egymással és váltakoznak észrevehetetlen gyorsasággal, miközben a szöveg szó szerint repít, újra és újra magával ragad, mert egyszerűen annyira spontán és életszerű az egész regényen átívelő gondolatmenet.
“Milyen hülye is vagyok -mondták a többi bolygók- milyen baromi hülyén tudok viselkedni meg bármit csinálni. És röhögtek rajtam. Én meg álltam ott a megállóban. Elvesztettem a Napot, amihez képest rajzolva volt a világ, s most nem tudtam, merre menjek, hogy ne törjek össze, ne morzsolódjak szét valahol messze a galaxis mélyén.”
Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia
Könyvözön 