Szeptemberben mutatták be a Vígszínház egy újdonságát, a Szerelmek városát, mely egy három felvonásos klasszikus francia darab, ami Párizs utcáira kalauzolja el a nagyérdemű nézőközönséget.
Szokatlan dinamikával, több narratív réteggel és extravaganciával indít ifjabb Vidnyánszky Attila és Vecsei. H. Miklós legújabb darabja.
Nehéz lenne megmondani, hogy voltaképpen ki is áll a történet középpontjában, hiszen a cselekmény egymástól elhatárolhatatlan szálakon fut, össze- és összeér, majd újra szétválik, időben és térben ugrál ez a színdarab.
Garance, a gyönyörű párizsi színésznő statikus beléptetésével indul a színdarab, amely szép előreutaló fogás volt a rendezők részéről Baptiste szerepét illetően, aki a későbbiekben meghatározó statikus eleme lesz az egyébként roppant dinamikus darabnak.
De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza a lélegzetelállító Garance-hoz, aki megőrjíti Párizs férfiainak szívét. Történetesen négy lovag verseng a mademoiselle kegyeiért: egy bűnöző, aki éppen költő is lehetne, egy becsvágyó, feltörekvő színész egy rideg arisztokrata és egy nincstelen pantomimművész.
Garance szívében egyszerre gyullad láng mind a négy férfi iránt, ám sokáig közömbösnek látszik. Ezen távolságtartó közömbösség alól képez kivételt Baptiste, aki tényleg képes volt alapjaiban véve megrendíteni a lányt, ám a csalókás körülmények és az ármánykodás nem jósol sok jövőt a szerelmüknek.
Klasszikus trükkel indulnak be az események, vagyis színdarab a színdarabban és színház a színházban jellegű kerettörténettel van dolgunk. A darabban szereplő sok művész szinte megköveteli, hogy többszörösen álljanak színpadra, így két darab is bemutatásra kerül a Szerelmek városán belül és ez meglehetősen összezavarja a nézőközönséget, ugyanis ez a narratív fogás elmossa a határt a színpadon történő valóság és a színpad színpadján történő fikció között.
Tovább fokozhatjuk ezt a nézői bizonytalanságot a kettős elbeszélő jelenlétével. A történetet magát egy egyszerű, párizsi hajláktalan beszéli el, aki szem- és fültanúja volt a történetnek, ám a színdarabon belül felvonultatott darab és összességében véve a színházi jelenetek új narrátort kapnak, az egyik szereplő lép fel a narrátori piedesztálra, aki nem más, mint a teáter igazgatója.
Kétség sem fér a darab komplexitásához: az időben és térben való folyamatos ugrálás teljesen összezavarja a nézőközönséget és ahogyan a rendezőpáros le is nyilatkozta az ősbemutató előtt: ez a mű voltaképp nem szól semmiről. Nincs mondanivalója.
Az első, mondhatni kissé kaotikus felvonás valóban ezt ígéri a közönség számára a rengeteg új impulzussal, ám a második és harmadik felvonásra már kitisztul a kép és az alkotópárosra rácáfolva, mondanivalóval is megtelik ez a darab.
Jó szívvel tudom ajánlani eme színműt azoknak, akik szeretik az absztrakt művészetet, a kézzel megfoghatatlan és emberi józan ésszel felfoghatatlan művészi alkotásokat, ám aki kevésbé elvont, kissé konkrétabb tényekre vágyik annak lehet, hogy nem a Jacques Prévert forgatókönyvén alapuló színdarab a legoptimálisabb…
Személy szerint helyenként azt éreztem, hogy a darabban felvonultatott, kvázi kellékként szolgáló látványvilág már-már túlzás és a lényeget, a mondanivalót homályosítják el és árnyékolák be.
Könyvözön 