“Gatsbyvel magányossá válni.
Gatsbyvel álmodozni.
Gatsbyvel énekelni.
Gatsby medencéje.
Gatsby telefonja.
Gatsby szobája.
Gatsby ruhái.
Gatsby szerelme.
Gatsby autója.
Gatsby halála.
Gatsby.”
– írja Wunderlich József a POKET kiadás előszavában.
A múlt héten a Vígszínházba látogattam el, hogy megnézzem a méltán dicsért darabot, melynek alapjául a már-már kultikusnak mondható regény szolgált, vagy is A nagy Gatsby. Jó könyvmolyhoz híven, a darab előtt elolvastam a könyvet és a két egymást követő katartikus élmény után, meg sem tudnám mondani, hogy melyik volt rám nagyobb hatással…
Nick Carraway: a fiatal, újgazdag, jóvágású úriember, aki életében csak kétszer volt részeg, szerencsénkre a kettő közül az egyik alkalom pont akkorra esett, amikor West Egg nevű falucskában tartózkodott és elmesélte nekünk annak a bizonyos “nagy Gatsby-nek” a történetét.
Mindannyian csöppentünk már új környezetbe és minden elképzelésünket félretéve, töredelmesen be kell vallanunk: bármennyire izgató és csábító a hívogató idegeség, mégis egy kissé bizarr ilyenkor az egész atmoszféra, ami körülleng minket. Aki szereti ezt a furcsa újdonságérzetet, a várttól meghökkentően elütő pillanatokat, az kétségkívül A nagy Gatsby-t is imádni fogja, mert ha valami, akkor ez a kötet biztosan kellően bizarr ahhoz, hogy felborzolja a kedélyeket.
Nick Carraway hirtelen csöppent bele az 1920-as évek Amerikájának krémjébe, ahol a gazdag, előkelő réteg minden éjszaka pezsgőben úszik, rongyot ráz. A nők arca finom púder mögé van rejtve és a márkás parfüm olyannyira belengi a levegőt, hogy még a könyv lapjain keresztül is érezni lehet. A férfiak természetesen méregdrága szmokingban feszítenek, whiskey-vel a kezükben.
Az életbevágóan komoly döntések meghozatalát minenki csak hárítja és felszinességgel próbálja azt helyettesíteni, így a fényűző élet szellemi szintje megrekedt egy adott ponton: ott, ahol már a pénz sem segíthet.
Az okos, ám tapasztalatlan Nicket egyszerre nyűgözi le és taszítja vissza ez a világ, nem találja a helyét, ő maga is csapong hol ámulattal beszél, hol megvető iróniával – ám van valaki, akiért egyenesen rajong: Gatsby.
Mindeközben Daisy, Nick unokahúga is bekerül a képbe és a szálak egy adott ponton összeérnek és fény derül a már férjezett Daisy Buchanan és Jay Gatsby közös múltjára – lehull a lepel.
Olvasás közben szinte felrobbantak a gondolataim, úgy hullámzott miden kérdés, kétely és aggodalom a fejemben, mintha legalábbis nekem kellene ezt a történetet befejeznem, megoldanom. Rengeteg kérdés maradt bennem, hiszen bármennyire kerek is a történet és mégis abszolút nyitottnak érzem a könyv végét…
Egy viszont biztos: Gatsby örök és nem lehet elfelejteni, ám számomra mégis Nick karaktere volt a legmaradandóbb, mert belül mindannyian egy kissé Nick Carraway-ek vagyunk: félünk, szeretünk, szenvedünk, csodálunk, megvetünk, sírunk és nevetünk, játszunk, ragaszkodunk, felejtünk – és testünk összes lüktető sejtjével élünk és létezünk.
“Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki…
Hogy majd egy reggelen…
Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén a múltba érkezzünk.”
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Könyvözön 