Néha úgy érzem magam, mintha egy disztópiában élnénk, pedig ez csak a XXI. század, ahol az embereknek zavarba ejtően nem lehet magánéletük: többezer kilométer magasságból műholdak néznek le ránk a nap 24 órájában, a lábunk előtt hever az egész világ egy apró készülék képében, amivel pillanatok alatt bármilyen információ birtokába kerülhetünk. Egy-két kattintás és mindent kideríthetünk a célszemélyről: elég csupán végiggörgetni az illető adatlapját a közösségi oldalakon és máris tudni fogjuk, hogy mikor született, hol él, hol tanult vagy éppen azt, hogy párkapcsolatban van-e. Meghökkentő belegondolni, hogy a magánéletünk a világon bárki számára csupán egy karnyújtásnyira lehet, ha nem vigyázunk és csak pár gombnyomás mindezt sötét és negatív mederbe terelni, melynek ma már a jól ismert neve: bullying.
Őszintén, mióta tartalomgyártással foglalkozom számtalanszor megkaptam már a kérdést, hogy nem-e félek a bullying jelenségétől, hogy nem esik-e a komfortzónámon kívül, hogy ennyi számomra akár ismeretlen ember követi nyomon a mindennapjaim. Ráadásul eléggé intim dolog a könyvekkel kapcsolatos érzelmekről írni, kvázi jómagam is egy nyitott könnyvé válok így… Erre a válaszom mindig az, hogy sokkal tudatosabban kezelem a közösségi média különböző platformjait, legyen szó akár a személyes, akár a tartalomgyártásra szolgáló profilomról. Könnyű lehet azt hinni, hogy aki az Instagramra, vagy egyéb online felületre készít tartalmat, az egész nap mobillal a kezében járkál, ám épp ellenkezőleg: ez segít rendszerbe szokni. Tudom, hogy mikor mit szeretnék mondani és periodikusan használom az okostelefonom, az kerül első helyre, hogy tegyek valamit hozzá, nem az, hogy feltétlenül én is tartalmakat fogyasszak. Megtapasztalhatom mindkét oldalt: egyszerre vagyok felhasználó és tartalomgyártó. Persze nem vagyok én sem szent, van, hogy órákra a kanapéban ragadok egy jó meleg pléddel és a laptopommal…
A szomorú ebben az egészben az, hogy nem feltétlenül rajtunk múlik. Az nem elég, hogy tudjuk használni a közösségi médiát. A mai fiatalok pedig fokozottan ki vannak téve ennek a veszélynek, hiszen gondoljunk csak bele: az iskolában létrejött toxikus kapcsoltok otthon, a négy fal között is folytatódhatnak üzenetek formájában, vagy egy kellemetlen pillanat videóban való megörökítése még évekig kísértheti az áldozatokat és olyan felületekről köszönhet vissza rájuk, amelyekről álmukban sem gondolták volna.
Kétségkívül súlyos problémával állunk szemben, így Urbán Anikó és Villányi Gergő könyve kifejezetten hiánypótló! Bár a borítón az áll, hogy szülőknek és pedagógusoknak ajánlott, én emellett ajánlanám az olyan embereknek, akik közösségi felületekre vannak regisztrálva, vagy egyszerűen szokták használni a mobiljuk azon funkcióját, amely a telefonálást és az üzenetküldést teszi lehetővé. Vagyis mindenkinek.
Őszintén megvallva én társadalmi felelősségvállalásnak érzem, hogy mit és hogyan kommunikálunk le az online térben. Mielőtt elküldenél egy üzenetet, vagy otthagynál egy nem túl szofisztikált hozzászólást egy bejegyzés alatt, gondold át, hogyha szemtől szembe állna veled az illető, akkor is kimondanád-e azokat a szavakat, amelyeket pillanatokkal ezelőtt bepötyögtél.
Persze az a tény, hogy mi nem bántunk mást sajnálatos módon nem egyenlő azzal, hogy mi sem vagyunk kitéve az online bántalmazásnak. Azzal viszont tartozunk saját magunknak, hogy felismerjük, ha ilyen szituációba kerülünk és tudjunk időben segítséget kérni – ebben segít a Bántanak! Segítesz? c. könyv.
Szakkönyvként fogok hivatkozni erre a műre, ugyanis azt gondolom, hogy két rendkívül hozzáértő személy alkotta meg. Igényesen összegyűjtötték az online bántalmazás különböző fajtáit, részletesen leírva annak jellemzőit is. Meghökkentő, ugyanakkor megrázó példákkal szolgáltak, amelyek a közelmúltban estek meg magyarországi fiatalokkal. Bele-beleborzong az ember, ugynanis nehéz lehet elhinni, hogy ilyen tényleg megtörténhet.
Ha azt mondom, hogy statisztika, valószínűleg már a szó hallatán is falra mászol, de mielőtt tovább klikkelnél, ezt olvasd el:
“Egy 2019-es kutatás alapján az általános iskolások 63%-a, a középiskolások 68,7% vett már részt internetes zaklatásban (…). Hasonlóan beszédes adat, miszerint az általános iskolások 68,9%-a, a középiskolások 72,4%-a volt már internetes zaklatás áldozata.”
Urbán Anikó – Villányi Gergő: Bántanak! Segítesz?
Elrettentő. Meghökkentő. És szomorú. Végtelenül szomorú.
Ám a könyv nem csak szembesíteni akar a fájó valósággal, hanem segítséget is nyújt. Az elrettentő példák segíthetnek felismerni, hogy melyik csoportba tartozunk: fontos, hogy nem csupán az áldozatnak kell elindulnia a gyógyulás útján. Nem csak a megtörtént események szolgálnak a támogatás alapjául, különböző segélyszervezetek elérhetőségeivel is találkozhattok a kötetben.
A személyes kedvencem a könyv- és filmajánló a kötet végén. Mégis mivel lehetne jobban szemléltetni egy ilyen esetet, mint egy közös olvasmánnyal vagy egy filmélménnyel, amely beindítja a beszélgetést?
Csak ismételni tudom magam: bár szülőknek és pedagógusoknak ajánlják a könyvet, ha véletlenül mégsem tartoznál egyik kategóriába sem kell kétségbe esned. Ennek a kötetnek ott van a helye minden olyan felhasználó polcán, akik szeretnék kordában tartani életüknek azon részét, amely online folyik. Ez egy kis lépés részedről, ám nagy lépés a társadalom számára – elvégre a közösségi médiát a felhasználók éltetik: rajtad áll, hogy rálépsz-e a tudatosság útjára!
Könyvözön 