Ha klasszikus művekről van szó, akkor az olvasó és a mű közé ékelődő századokra hivatkozva hajlamosak vagyunk rögtön elhatárolódni a múltbéli alkotásoktól, ám amennyiben a kortárs irodalmat vesszük górcső alá, akkor hamar kiderül, hogy bizony ám eléggé szűk az a közönség, akit elér a mai magyar szépirodalom – legyen szó líráról vagy épp prózáról. Jelenleg előbbit szeretném kissé jobban megvizsgálni és körüljárni, illetve választ találni arra a kérdésre, hogy vajon mégis miért csak egy szűk réteghez szól a kortárs magyar költészet?
Rögtön azzal kezdeném, hogy fájdalmasan sokszor találkozom azzal a földhözragadt világnézettel, hogy a napjainkban íródott versek egyszerűen befogadhatatlanok a laikus olvasó számára, hovatovább, gyakran egyenesen érthetetlenek. Mi több, verseknek is nehezen nevezhetők, sehol egy rím, kötött versforma, sőt van, hogy csak egyszerű mondatok helyezkednek el egymás alatt. Hát versek ezek egyáltalán? De még mennyire, hogy azok!
Bár súlyosan elfogult vagyok ebben a témában, próbálok egy kis önkritikát gyakorolni és töredelmesen beismerem, hogy van alapjuk ezeknek a vádaknak, ám azt vallom, hogy a jó versnek két alosztálya van: az első olvasatra célba érő versek és a sokadik olvasatra kibontakozó költemények. Valószínűleg kortársaink pont az utóbbi kategóriában alkotnak nagyokat, hiba lenne a türelmetlenség és az állandó rohanás miatt eltaszítani magunktól ezeket a kincseket.
Ami a formabontást illeti, azt hiszem, hogy ez a vérfrissítés jócskán ráfért már a költészetre, de ez nem igazán mai találmány, hiszen a szürrealisták Apollinaire vezetésével immár több, mint száz éve divatba hozták a képverseket, mint forradalmi újítást, melyeket Nagy László és Kassák Lajos itthon is meghonosított. Szabad és lehet elégtelenkedni ezzel kapcsolatban, de abban már koránsem vagyok biztos, hogy hexametereknek és alkaioszi strófáknak jobban örülnénk, mint a szabadverseknek, amelyek megadják a lírai gondolatvilág narratívájához társuló alkotói és olvasói szabadságot egyaránt.
Ha más perspektívából nézzük a művészet meg nem értettségét, akkor is érdemes visszatekinteni például Ady esetére, aki itthon gyakran nem talált halló fülekre, ellenben mára már a napnál is világosabb, hogy mennyire zseniális költő volt és mit akart átadni akár a legegyszerűbb olvasók számára is. Ha mindig csak az évszázadokkal előtti eszmékre bólogatunk, akkor soha nem fogjuk meghallani, hogy ma mit akarnak nekünk mondani a versek.
Mikor nem érdemes visszatekinteni a múlt századok költészetére, amikor kortárs líráról akarunk beszélni? Hát akkor, amikor össze szeretnénk hasonlítani két szerzőt. Egyenesen vétek volna ezt tenni.
Vegyük például József Attila és Erdős Virág munkásságát. Bár ég és föld, ha kettejük lírájáról van szó, mégis össze tudjuk hasonlítani a műveiket. A kérdés az, hogy érdemes-e? Bár mindketten nagyot alkottak, teljesen más gondolat- és érzésvilágot teremtettek meg szavaik által. Erdős Virág valószínűleg csapnivaló József Attila lenne, de az a szomorú hírem, hogy pont ennyi a valószínűsége annak, hogy J. A. sem lenne túlzottan jó Erdős Virág. Éppen ezért csodálatos, hogy mindkét alkotó saját magát valósította meg, egyikőjük sem nyúlt vissza száz évet a költészet történelmébem, hogy alapfilozófiájául valami gyökeresen eltérő eszmét válasszon a sajátja helyett.
Egy másik bökkenő lehet a kortárs költészethez vezető úton az oktatási rendszer, mely az irodalomhoz fűződő viszonyt köldökzsinór módjára, durván vághatja el, amennyiben a körülmények úgy adják… Ha te is, kedves olvasó, hallottad azokat a kérdéseket az iskolapadban ülve, hogy “Vajon mire gondolhatott a költő?” és “Mi lehet a vers egyetemes üzenete?”, akkor bizony te is áldozata lehetsz ennek a merényletnek.
Soha, egyetlen versnek sem lesz csupán egy olvasata vagy egy üzenete. Teljesen hiábavaló időtöltés hosszadalmas életrajzok átnyálazásával tölteni a napjainkat és arra keresni a választ, hogy a megadott versszituációban vajon milyen lelki- és létállapotban lehetett a szerző. Sokkal fontosabb, hogy a befogadónál hogyan ér célba a mű, mert végtére is a saját olvasatunkat visszük magunkkal.
Ha valaki mégsem tudná elengedni azt a kérdést, hogy mit szeretett volna üzenni a szerző egy adott írásával, az sem baj. Sőt, kíváncsi olvasóinknak most jó hírrel szolgálok – a kortárs költők itt élnek és járnak közöttünk, ráadásul pofon egyszerűen elérhetőek, ugyanis azon kevesek közé tartoznak, akik páratlanul jól tudják használni a social media különböző felületeit (és most egyáltalán nem a törtető marketingfogásokra gondolok).
Képmutató dolog lenne azt állítani, hogy én soha életemben nem tettem még fel az ominózus “Mire gondolt a költő?” kérdést. Feltettem, ráadásul magának a szerzőnek és valószínűleg óriási merényletet követtem el ezáltal a vers és az olvasói nézetem ellen, mivel a szerző olyan dolgokról kezdett el beszélni saját műve kapcsán, amelyek eszembe sem jutottak olvasás közben – kiderült, hogy a kedves költő pontosan így volt az én olvasatommal is, de azt hiszem, hogy mindketten gazdagodtunk ezzel a beszélgetéssel és egy új perspektívát vittünk magunkkal.
Író és író között, olvasó és olvasó között, olvasat és olvasat között, vers és vers között is van különbség. Nem célom azt állítani, hogy nincsenek rossz versek, de azt sem mondom, hogy tudom milyen egy jó vers. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy milyen egy érző vers.
Ízlések és pofonok a költészet bírálói, s ahogyan Kosztolányi mondotta volt: ketten kellünk egy műhöz – az író és az olvasó. Legyünk hát nyitottabbak kissé a kortárs szerzők felé, forduljunk lassan, türelemmel ezekhez az alkotásokhoz, beszéljünk róluk, adjuk át magunkat, érezzük őket. Ami pedig a legfontosabb: ne féljünk az új perspektívától, ami megszülethet bennünk, attól pedig főleg ne tartsunk, hogy ez esetleg eltér a másokban megfogant gondolatoktól.
Az irodalom nem kiváltság, mindenkihez szól. Éljünk a jelenben, olvassunk kortárs műveket!
Néhány kötet, amelyet érdemes kézbe venni:
Kertai Csenger: Hogy nekem jó legyen
Péczely Dóra (szerk.): Szívlapát
Könyvözön 