„A háború nem könnyű.
A házasság sem.
Megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt,
Mert egyszer már el kell mondanom.”
Polcz Alaine: Asszony a fronton
A fent idézett mottóval indítja Polcz Alaine Asszony a fronton című regényét, mely áthatóan foglalja össze a mű cselekményét: egy asszony helytállása, próbája és meghasonlása a házasság és a második világháború kereszttüzében. Két egymástól szögesen eltérő entitást von egy fedél alá: a házasságot és a háborút, melyről első olvasatra azt gondolhatjuk, hogy egymás szöges ellentétjei, majd a cselekménybe belebonyolódva konstatáljuk, hogy közelebb állnak egymáshoz, mint az képzelnénk: a háború kívülről építi le az embert, míg egy rossz házasság belülről bontja az emberi méltóságot. Egy házasság is lehet háború és egy háború is lehet összeköttető szövetség, melyek hatásai ugyanolyan konklúzióval csapódhatnak le akár az elbeszélő, akár a megszólított, akár az olvasó lelkében.
Tematikáját illetően tehát eléggé markáns, karakán besorolású műről beszélünk, azonban elsősorban műfaját tekintve kell megvizsgálnunk a regényt ahhoz, hogy kerek képet alkothassunk a narrációról, hiszen tulajdonképpen egy vallomásos szöveggel, egy szépirodalmi memoárral állunk szemben, amelynek egy egészen különleges beszédszituációja van.
Egy memoárban mindig érdemes megfigyelni és olvasóként átélni, hogy itt a szépirodalmi fikciókkal ellentétben a tényleges, az eszmei szerző és a fiktív elbeszélő összeforrnak az én-elbeszélő szituációjában, tehát aki ír és aki mesél az mindvégig maga Polcz Alaine, ráadásul mindeközben saját történetének főhőse is.
Az elbeszélő valójában egy megszólított személyhez intézi a szavait, erre rögtön az első oldalon fény derül, amikor is kérdést intéz a megszólítottjához:
„Ismered az ötszáz éves súlyos gótikus templomot, puritán, református belsejével?”
Hovatovább, már a felvezetésként funkcionáló mottóban is megszólít valakit az elbeszélő:
„Megpróbálom elmondani Neked, hogyan volt, / Mert egyszer már el kell mondanom.”
– a narrátor ezzel a kijelentéssel az elbeszélés aktusának a miértjét is leírja és a Neked megszólítással konkrétan egy meg nem nevezett személyhez címzi e fájdalmas, ám őszinte regénnyé szelídült monológot.
A valós címzett, akit a „Neked” megszólítás rejt maga mögött, az tulajdonképpen Mészöly Miklós, Polcz Alaine második férje, akit a narrátor többízben meg is szólít a regényben:
„Miklós, Te emlékszel, amikor tíz év után először voltunk Erdélyben, Horváth Böske mennyi szeretettel vett körül, s hogy amikor hazajövet fel akartunk szállni, Kovács Pista ott állt a vonatnál éjfélkor.”
Leginkább a költészetben gyakori az aposztrofé alakzat, ebből fakadóan ered a mondás, hogy a líra valójában egy kihallgatott beszéd. Polcz Alaine művét olvasva is ezt érezhetjük, hogy az elénk táruló események, kvázi kihallgatott beszédként elevenednek meg és egy szokatlan, intim helyzetbe kerülünk, mondhatni harmadik félként, a kommunikációs csatornán.
Ez egyfajta hitelesítése a történetnek, hiszen egy személyes, bensőséges, meghitt beszélgetést, amelyet kihallgatunk, sokkal hamarabb elhisszük, mintha azt nekünk mondanák. Hogy egy hétköznapi példával éljek: ha a szemünkbe dicsérnek, az megható, de sokkal inkább hencegő az, amikor véletlenül halljuk meg, hogy valaki épp minket dicsér egy harmadik félnek. Ez a közlői módszer már csak azért is rendkívül különös, ugyanakkor fortélyos, hiszen százszorta kíváncsibbá teszi az olvasót az, hogy tilosban járhat, továbbá külső szemlélőként is aktív részvételre sarkalja a publikumot. Mindemellett saját dolgát könnyíti meg a szerző, hiszen egy ilyen fájdalmas témáról, melyben az ember személyesen érintett nehéz beszélni, még nehezebb leírni, ám ha ezt egy igazán fontos személynek címezzük, azzal a saját vállunkról veszünk le egy terhet.
Az ilyen nehéz tematikák, mint orosz katonák által elkövetett erőszak a magyar nőkkel szemben, a mai napig is tabunak számítanak még azok között is, akik ezt nem élték át, csupán hallomásból ismerik a történteket, kvázi transzgenerációs traumaként vannak jelen. Százszorta fájdalmasabb lehet erről áldozatként beszélni, újra és újra lejátszani magunkban a történteket. Bizonyára ezért is lép elő a címzett szerepébe a szeretett férj, hogy egy bensőséges atmoszféra alakuljon ki. Az irodalom egyik legjobb tulajdonsága, hogy nyelvteremtő szereppel bír és általa olyan gondolatok is formába önthetők, melyekre a hétköznapok nyelvén egyszerűen nincsenek szavaink, meghaladják az individuum verbális korlátait.
A zaklatott, csapongó elbeszélői stílus ellenben arra enged következtetni, hogy nem csupán Mészöly Miklós a címzett, hanem éppúgy szól ez a mű szánt szándékkal az olvasókhoz, a boldog utókorhoz, akik csak a háborúk következményeit cipelik magukkal, akikhez a narrátor többes számban szól:
„Tudjátok ma, mit jelentett akkor ennyi kávé és tea?”.
Erre játszanak rá a kiegészítésképp jelen lévő magyarázatok, melyet az elbeszélő fűz hozzá saját monológjához, zárójelek és lábjegyzetek formájában, egészen apró részleteket magyarázva az utókor számára: „Minden tálat először hozzám hoznak, teszek az „uram” tányérjába, aztán a magaméba. (Ekkor viszik a püspökhöz, aztán anyámhoz.)”, „Egy kivizsgálás után az orvos közölte, hogy szervi májbaja van, azonnal hagyja abba az ivást, mert tíz év alatt elviszi.*” lábjegyzet: „*Ez később be is következett.”
A regény egyik folyamatosan vissza-visszatérő motívuma a hit és Isten jelenléte, mely háború idején kiváltképp megosztja az embereket: vagy minden maradék hit elvész, vagy csak a transzcendentális, felsőbbrendű valóságba vetett hit marad meg, mely a túlélés és a remény eszköze, hogy ez a bolygó lehet egyszer még jobb világ is. A szerző valahol a két véglet között helyezkedik el, aki hinni akar, de a valóság újra és újra legyőzi. Amikor már nem bírja tovább nézni az őt körülvevő borzalmakat, akkor változást remélve meg is szólítja Istent egy hosszadalmas monológban, akár egy fohászban:
„Isten, látod te ezt?”
majd később cserbenhagyottan kijelenti:
„Nincs Isten. Nem lehet, hogy ezt tűrje.”
Nem csupán a címzettnek jut kiemelt szerep az elbeszélést illetően, hanem a beléptetett szereplőknek is, amelyeket két csoportba oszthatjuk. A legtöbb, minden magyarázat nélkül, csupán említés szintjén nyer belépést a műbe, még a kommunikáció szintjén sem nyilvánulhatnak meg, csupán a narrátor emlékeiben élnek, vagyis a leírásban az elbeszélő csak a beszéd aktusára tér ki, annak tartalmát már nem feltétlenül fejti ki, tehát függő beszédről van szó.
A fontosabb szereplők, mint például János, Polcz Alaine első férje, a szerző családja vagy a fronton harcolók pedig az autonóm egyenes beszéd módszerének a segítségével meg is szólalhatnak:
„Senki se mozduljon! Kilőtték alólunk a házat, itt maradtunk a levegőben!”
Itt a narrátor szó szerint idézi a szereplőket, mindenféle elbeszélői kísérőszöveg vagy kommentár nélkül, ezzel fokozva a szituációk drámaiságát. Ebben az esetben átélt beszédről is szó van.
Határozottan kijelenthetjük, hogy egy memoárban mégsem a szöveghűség szerint való idézésen van a hangsúly, sokkal inkább a tettek, az események, a gesztusok hűen való átadására törekszik az írónő. Megértést, ezáltal pedig feloldozást keres az események leírásának aktusában: a mesélés gesztusa oldja fel a szerző embertelen emlékeit, ugyanakkor az utolsó mondat lezárultával az olvasó mégsem kap feloldozást az történtek alól, nincs boldog vég, csupán a kérdések, hogy mégis hogyan lehetett ezután teljesértékű életet élni?
A háborúkat gyakran láthatjuk, akár irodalmi művekben is heroizált környezetben megteremtve, ahol a hős felszabadító csapatok mindenkit megmentenek. Ez egy téveszme, melyet Polcz Alaine is kiélez a történetében, hogy a háborúban még a katonák hősiessége sem jó, nem pozitív, mivel ez a közeg, a gyilkosság, az erőszak eleve egy erkölcsi fertő része és végső cél nem egy közérdekű, felsőbb jót szolgál, csupán a hatalom fitogtatását.
A regény különlegessége, hogy Polcz Alaine több évtized távlatából is hűen tudja leírni az eseményeket. Ez leginkább az önreflexiójából érzékelhetjük, hiszen a történet során leggyakrabban a saját naiv világnézetére csodálkozik rá, hogy mennyire tudatlanul állt hozzá a háború és a női lét mélységeihez:
„Átmentek rajta az oroszok.” – mondta az anyja. Nem értettem meg.
„Biciklivel?” – kérdeztem. Az asszony dühös lett:
„Maga bolond? Nem tudja, mit csinálnak a nőkkel?”
Ha ebből a perspektívából tekintünk erre a műre, akkor akár egy bildungsromanként, egy fejlődésregényként is felfoghatnánk ezt az egészet, elvégre egy tizenkilenc éves lányt látunk a regényben, aki magasfokú hiszékenységgel, idejekorán megy férjhez, majd a szerető otthon melegéből kilépve kénytelen egy teljesen új, zord közegben felnőnie, amelyet csak fokoznak a háború borzalmai és a hontalanság, a kitaszítottság érzete. Persze egy fejlődésregény boldog zárlatát nem hordozza magában a mű, csupán olvasói háttérismereteinkkel emelhetjük azzá.
Nem csak a saját magával kapcsolatos történéseknél törekszik a hitelességre, hanem első házasságát is részletesen leírja, kiváltképp János jellemrajzánál törekszik pontosságra. Egy alapvetően rossz házasságban is voltak pillanatok, amikor az elbeszélő ámulattal nézett fel férjére és ezeket visszamenőleg is megörökíti, kerek képet alkotva ezáltal Jánosról, például, amikor a férj életét kockáztatva lökte bele egy aknába feleségét a bombázások idején, nehogy találat érje őket, ezzel megmentve mindkettőjüket.
Ez a narrátori precizitás végigkíséri az egész memoárt és ez alól nem kivételek az erősen tabusított részek sem, amelyek a frontra koncentrálódnak, azon belül pedig a nők jelenlétére, szerepére. Pont a tabuk és az intimitásba hajló töredékek miatt hihetnénk azt, hogy ilyen brutális dolgok elbeszéléséhez nincsen szavak, nincs nyelv, kiváltképp igaz ez a magyar társadalomra, hiszen nálunk erre a témára egyszerűen nincsenek szocializációs technikák, nincsenek támpontok, hogy ilyen jellegű dolgokról hogyan tudjunk elkezdeni beszélni.
Az itt felsoroltakban leginkább érintettek az áldozatokra, akik számára egy belső gát miatt még nehezebb nyilatkozni az asszonyi létről a fronton. Ebben az esteben is az irodalom az, ami nyelvteremtő hatással bír: az irodalom képest megteremteni egy nyelvet arra is, amire a hétköznapok nem képesek, olyan tematikáknak engedve teret ezáltal, melyekről alapjáraton képtelenség lenne beszélni. Érdemes figyelmet szentelni a regény beszédszituációjának helyzetére is: az újdonsült férj, Mészöly Miklós kerül abba a kiváltságos helyzetbe, hogy az elbeszélő mintegy kitárulkozásképpen meséljen múltja mélységeiről.
Jól érezhető a kontraszt a két házasság között: amíg Polcz Alaine az első házassága idején még önmagával szemben sem volt őszinte, a második házassága idején már nem is törekszik másra, minthogy múltján felülkerekedve, teljes őszinteségben lehessen önmaga egy olyan ember mellett, akinek a jobbján ezt meg is teheti és nem kényszerül a múlt elhallgatására, a lelki őrlődésre. Hiszen az individuum mégiscsak biológiai lénnyé degradálódik, önkéntelenül feláldozva önmagát és személyét a háború oltárán. A testhatár átlépése nem más, mint az élet-halál küzdelem feladása és a halálperspektíva elfogadása, ami egyúttal kollektív szubijektivitásképet jelent és egy háborús környezetben teljesen evidensnek tűnhet.
Ezt kissé alátámasztja az elbeszélői nullfokalizáció, amely memoár révén a szokásosnál is érdekesebb. Az elbeszélő visszatekintve mondja el a történetet, időben előre járva a regény szereplőihez képest, így a legapróbb részletekkel is tisztában van. Polcz Alaine egyszerre elbeszélője és szereplője saját regényének, így ez a példa érzékelteti leginkább azt, hogy a visszatekintő elbeszélő többet tud, mint a regény szereplője. Ezáltal az elbeszélő felülkerekedik saját szereplőin, ugyanakkor a regény műfajából kiindulva belső fokalizációval is lehet dolgunk, ahol a nézőpont a figurára, vagyis a szereplőre koncentrálódik.
A fent említett két narratív struktúra időnként váltakozik egymással a történet során, attól függően, hogy a szereplőként resztvevő Polcz Aline éppen milyen környezetben és szituációban van jelen a történetben, illetve függ az idő- és a térbéli elhelyezkedéstől is.
A regényben megfigyelhetjük az idővel való nagyfokú játszadozásokat, melyek abból fakadnak, hogy a történés ideje és az elbeszélés ideje között több évtized is eltelik. A kettő közötti időszakról a történetben gyakorta jelenlévő prolepszusok tanúskodnak, amikor a történések közepette a szerző hirtelen elénk tár valamilyen információt a jövőből, amely sokszor már nem is vág bele az elbeszélés idejébe:
„Nagyon fel voltam háborodva, és nagyon szerettem volna Veress Lajos erdélyi hadtestparancsnok szemébe nézni, hogy lehet ilyen kegyetlen. Mit tudna válaszolni? Elrendeli a menekülést, és nem enged menekülni? (Nem is sejtettem, hogy egyszer órákat fogok vele beszélgetni.) Hogy megértem ezt a rendelkezését, és tisztelem, becsülöm ezért és másért is. Öt év múlva, a kommunizmus alatt összeesküvés miatt halálra ítélték, de úgy emlékszem, kegyelmet kapott.”
A analepszusok is nagy szerepet játszanak a műben, melyek által a narrátor a történés idejéhez képest tárja fel a múlt egyes szegmenseit, ezáltal magyarázva, vagy kiegészítve egy-egy jelenetet:
„Csákváron az Eszterházy- kastélyban Mami, János édesanyja kulcsárnő volt. Előző évben, amikor lent voltam Maminak bemutatkozni, Eszterházy Monikával összebarátkoztunk, a majki kastélyban vendég is voltam. (Különös teremtés volt, na de erről majd máskor.) Végül is most Mamihoz mentünk, az volt a természetes.”
A viszonylag egyszerű időszerkezet mellé dukál egy igen összetett térszerkezet, melyet a háború szálai mozgatnak meg. Nem is annyira a cselekmény szempontjából van jelentősége, sokkal inkább a történelem és a háború szempontjából. A regényben inkább a tér változásának a konklúziója vet sokat a latba, ugyanis ezzel együtt folyamatosan változik a szereplőket körülvevő környezet és a szereplők is folyamatosan cserélődnek a történetben.
Visszatérő térbéli motívum azonban a természet jellenléte, illetve az állatvilágé. Az elbeszélő többízben is kijelenti a történet során, hogy mennyire szeret az erdőben mászkálni és a természetben sétálni. Az állatvilággal való kapcsolatát pedig az emberi kapcsolatai fölé emeli, ugyanis szomorú élettapasztalata, hogy az állatok egyetlen olyan élőlények, akik nem azért veszik őt körül, hogy újra és újra bántsák.
A természet helyszíni szerepeltetésével születnek meg a statikus motívumok a regényben, hiszen a háború miatt folyamatosan csak a dinamikus motívumokra kerül a hangsúly, melyek mentális mozgásban tartják a befogadót.
Ebben a sok viszontagságban, keserűségben és nehézségben kap-e feloldozást az olvasó a mű végén? A regény maga a feloldozás, melyet a narrációval hitelesít a szerző és a történetmesélés legbensőségesebb prózai szituációját teremti meg általa, így Polcz Alaine tematikájában és műfajában is forradalmi memoárt alkotott, mely hosszú időn kereztül ragyogni fog még a XX. század irodalmi csillagai között.
Könyvözön 